Nici Jost: Waiting fot Wonderland, 2011

Ha közel lépünk Nici Jost pink csészéjéhez, életre kel, szivárogni kezd belőle egy hangfolyam, a zaj. Ha belenézünk, mintha egy barna folyadék lenne benne, de nem folyadék, hanem valami műanyag, részben átlátszó plasztik, és lent, a legalján egy embert, illetve a feje búbját látjuk. Valaki van a csészében és járkál, sétálgat. A mű címe Waiting for Wonderland (Csodaországra várva). Mintha erre felelne, válaszolna ironikusan Tom Fellner Porno Bunny (Pornó Nyuszi) című nagyméretű képe, amelyen egy gigantikusra növesztett, némileg Godzillára hasonlító, rózsaszín japán játékfigura közeledik fenyegetően hátulról egy a kép előterében ülő nyuszi felé. Hát, a Csodaország ezek szerint olyan, mint Godot, hiába várjuk.

A Deák Erika Galériában négy Svájcban dolgozó művész: Andreas Bauer, Tom Fellner, Georgine Ingold, Nici Jost munkáit láthatjuk, a galéria és a baseli balzerArtproject együttműködésének keretében. Ugyanebben az időben (április 19-től június 1-ig) Magyarósi Éva és Szűcs Attila munkái kerülnek bemutatásra Baselben, a balzerArtproject galériájában.

Tom Fellner: m.d.41., 2011

A négy művész közül Tom Fellner (1956) és Georgine Ingold (1965) a középgenerációhoz, Andreas Bauer (1980) és Nici Jost (1984) a fiatalabbhoz tartozik, így, ha kis metszetben ugyan, de képet kapunk a svájci művészet kortárs színteréről, mozgásairól.

A galériába belépve Fellner munkái, nagyméretű, már említett képe, és kisebb (átlagosan 30×21cm körüli) munkáinak csoportja fogad. A képek vegyes technikával (ceruza, vízfesték, gouache papíron) készültek, és egyfajta komplex, ironikus, humoros és beteg/perverz egyéni mitológiát és mixtúrát alkotnak, amelynek űrlényszerű japán játékfigurák a főszereplői. A munkákra jellemző az idézetszerűség, a hagyományos japán fametszetek világába törnek be a játékfigurák, amelyek alakja sok esetben egy hatalmas fallosz. A képek sokféle művészeti tradícióhoz nyúlnak, továbbá erőteljesen merítenek a populáris kultúra marginális, számunkra egzotikus vagy kevésbé ismert hagyományaiból (pl. a Godzilla vs. Hedorah című japán film), és mindent saját fantasztikus, gyakran szexuális tartalmú kontextusukban destruálnak, forgatnak fel.

Tom Fellner: m.d.42., 2011

Nici Jostnak a már említett komplex (hangot és filmet, vizuális anyagot is magába foglaló használati) tárgyán kívül, egy hasonló elven megalkotott Minimassive Black Hole című, némileg amorf agyagedényre hasonlító, üreges szobra látható, amelynek alján szintén egy apró (vagy ugyanaz?) figura mozog lassan. A két munkában a pici, edények mélyén mozgó figura engem David Lynch Radírfejének radiátor mögött lakó pici énekesnőjére emlékeztet. A munkákban van valami humoros, de félelmetes, groteszk elem is. Jost kiállított munkái gerincét azonban fotói alkotják, főként szokatlan, alulnézeti perspektívából készült növény/fű/pitypang fotói, amelyek megalkotásakor változatos technikát használt, mivel két nagyméretű (100×100 és 90×120cm-es) munkája mellett három iPhone-nal készített, pici (7,5×10cm), intim kép is szerepel a tárlaton. A választott perspektíva és léptékváltás miatt az amúgy a természetben, kertben az ember által kevésbé figyelemre méltatott, elhanyagolt, észre sem vett növények óriásivá nőnek és mintegy katedrálisként magasodnak fel a szemünk előtt.

Nici Jost: Dandelion I., 2009

Andreas Bauer munkái, szobrai egyfajta, gyakran fotóalapú radikális és kaotikus térdekonstrukciót és egyszerre újrakonstruálást hajtanak végre. Minden műve lényegében különböző módokon végrehajtott, elkészített montázs. Néha barokk képek, freskók elemeiből hoz létre igen komplex, gyakran átláthatatlan struktúrát, néha igen virtuóz módon úgy szabdal, vág össze könyveket, folyóiratokat, hogy azok kötése megmarad, viszont vastagságuk, belsejük dekonstruálódik, mivel a művész mintegy behatol a műbe, belemetszi bonyolult struktúráit, egyfajta labirintust vagy sohasem volt városszerkezetet hozva ezzel létre. Bauer munkái képzeletbeli, szürreális és kaotikus topográfiák, térképek, egyfajta hagyományos, manuális úton létrehozott virtuális világ.

Georgine Ingold: Selfportrait N17/2, 2010

Georgine Ingold munkássága radikális, de reflektált visszatérés a hagyományos táblakép festészethez és figurális, sokszor narratív ábrázoláshoz, egyfajta reakció a videó-, az új média- és installációművészetre. Már kisebb, intimebb képméreteiben (átlagosan 42×58cm) is eltér a korszellem által elvárttól, elfogadottól. A kiállításon egyetlen sorozatából, a Selfportrait (2008-2010)-ból (Önarckép) láthatunk pár munkát. A sorozat címe megtévesztő, mert a munkák nem a művészt ábrázolják, hanem, ahogy ez egy vele készült interjúból kiderül, filmkockákat látunk, mégpedig Meryl Streep filmjéből, filmjeiből. Ingold szerint: „Van elég kép körülöttünk…”, ezért lemond a referencialitásról, a valóság és önmaga ábrázolása illúziójának felkeltéséről, illetve jóval reflektáltabbá és áttételesebbé teszi azt, és készen kapott elemekből dolgozik. Gyakran órákon át nézi újra és újra a filmeket, hogy megtalálja az elképzelésének megfelelő és később megfestendő filmkockát.

A képeket nézve így mintha egy narratívát látnánk, egy elbeszélés részletét, amiből kikövetkeztethető az egész, de a művész semmilyen támpontot nem ad következtetéseinkhez, így tág teret nyit minden értelmezés számára.

Ó, az a Csodálatos Világ. Andreas Bauer, Tom Fellner, Georgine Ingold, Nici Jost
Deák Erika Galéria, 2013. május 3. - június 01.