Valuska Gábor: Kiss Tibor, 2012

Jó tíz éve már, amikor a dunaújvárosi Dózsa mozinál vártam a pesti buszt és feltűnt az akkor már országosan ismert páros, Kiss Tibi és Varga Livius - valahol a hatodik és a hetedik Quimby-lemez környékén járhattak -, és azon csodálkoztam, hogy 1. miért busszal utaznak; 2. Tibi miért kér pénzt az édesapjától a buszmegállóban, hiszen - ha magyar viszonylatban is, de - sztár. 

Na épp ez az, magyar viszonylatban sztárnak lenni nem éri meg. Mint később kiderült, ez a jelenet Kiss Tibor dzsankikorszakának csúcspontján/mélypontján játszódott, pár év múlva Komlóra került elvonóra, ahol egy évig szerelte szét, majd össze magát, és ahol megírta a Kilégzés album szövegeit.

Hosszú volt az út Komlóig. Valamikor a nyolcvanas évek végén kezdődött az Október zenekarban, amelyet a dunaújvárosi Münnich Ferenc gimnáziumban alapítottak Varga Líviusszal, Mikuli Ferenccel és Tibi bátyjával, Kiss Endrével. Kiss többször, több helyen elmondta, hogy már gyerekkorában képzőművész akart lenni és a rajzolás, festés mindig is párhuzamosan haladt a zenéléssel (1991-ban alapították meg a Quimbyt), a rock and roll mégis beelőzött. Annyira, hogy bár folyamatosan festett, és 1991-1997 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakát is elvégezte - abban az évben már a negyedik lemezénél járt a Quimby - az alkohol és a drogok teljesen bedarálták a kétezres évek elejére: az énekes, a dalszövegíró, a képzőművész széthullott, szétcsúszott, szétesett.

Ekkorra már - mint az itt tárgyalandó Neonradír című művészeti albumából is tudható - csak papír fecnikre rajzolgatta paravízióit, abbahagyta a festést és a koncertezést is. Erről így tudósít Varga Lívius, aki a kötet - összesen néhány ezer leütésnyi - szövegeinek majdnem felét jegyzi: “Koncert után az öltözőben kérdeztem: - Mi volt, a számok felében én énekeltem, vagy senki. Szarul lettél? - Ja…, de… nem úgy… - nagyot húztál a Fefe lapos-rumosából - …szóval szörnyek ugráltak ki a monitorhangfalakból… - Figyu, ne erőltessük ezt a koncertezést! - mondtam, és akkor a szemembe ment valami…” Nem tudni, hogy ez hol és mikor történt, de azt hiszem ekkor lett vége a Quimby első korszakának.

Kiss Tibor most megjelent, rövid szövegekkel megtűzdelt képes albumában összegyűjtötte minden számára fontos munkáját; nagyjából kronologikus rendbe szedve, de a képek készülésének dátumát nem jelezve. Azokra, ha éppen nem látszik a szignó mellett a dátum, akkor csak a fejezetcímekből következtethetünk, amelyekből három van: Honnan? 1989-1999; Mivé? 2000-2003 és Hová? 2004-2012. Nem egyszerű behatárolni a műfaját ennek a könyvnek, legjobb, ha egyszerűen képes albumként hivatkozunk rá. Összecsapott könyv ez: az oldalak számozatlanok, a szövegek helyenként alig olvashatók (pl. lila háttérben lila apró betűs szöveg), a képek ömlesztve vannak elhelyezve minden rendszer nélkül.

Fogódzót csak a lineáris szerkezet nyújt: elindulunk édesapja, Kiss Kálmán verseskötetéhez készült 18 éves kori illusztrációitól, vagy a fegyelmezett, klasszikus anatómiai tanulmányrajzaitól a főiskola első éveiből, eljutunk a fecnikre, füzetlapokra rajzolt kollapszusig, bohócfestményeken át a műgyantába süppedt Micimackóig és tovább, ha nem is a napsütötte sávig, de egy letisztultabb, kiegyensúlyozottabb pszichózisig - az idén készült festményekig.

Kiss Tibor festészete valahol az art brut, Jean-Michel Basquiat és a Félelem és reszketés Las Vegasbant is illusztráló Ralph Steadman kijelölte bermuda-háromszögben lavíroz, míg színvilága valahol El Kazovszkijével rokon. Visszatérő motívumai a bohóc, mint az én kivetülése, továbbá a kutya és a majom. Világa kicsi, gyorsan bejárható és nyomasztó. Nagyon nyomasztó. A teljes magyar nyelvterületen ismert zenész, a jokeres mosolyú Kiss Tibor valahol mégis önazonos ezzel a bohóc szereppel, de az ördögi vigyor sem tudja feledtetni, hogy ez egy összedobott könyv.

Kiss Tibor: Neonradír, Bookline, 2012, 4990 Ft