KUNSZT

Zbigniew Libera: Legó koncentrációs tábor, 1996

A [csend] holokausztkiállítás nem akar sokkolni. Nem látunk szögesdrótot, hullákat, vért, csontokat. És szerencsére nem látunk sasokat, angyalokat és egyéb szimbolikus hóbelevancot sem. A Ludwig Múzeum kiállítása nem akar megerőszakolni, nem akarja a szánkba rágni, mit gondoljunk. Csak azt szeretné, ha gondolkodnánk, ha még képesek vagyunk rá, ha még van mivel.

A [csend] állást foglal és megmutatja, hogyan beszélhet értelmesen és érvényesen a művészet a történelemről, pontosabban előítéletekről, rasszizmusról, erőszakról, szenvedésről, áldozatról, pusztulásról, szabadsághiányról.

Nem rágják a szánkba, mit gondoljunk

A kiállítás szép példája annak, hogyan lehet történelemhamisítás, demagógia, bombasztikus jelképek és giccs nélkül a holokausztról beszélni, pontosabban kérdezni. A kikerülhetetlen ellenpélda és viszonyítási pont jelen esetben a Párkányi Raab Péter által állami megrendelésre alkotott Szabadság téri emlékmű, amely mind hiányzó művészi kvalitásait, mind felállításának körülményeit illetően valószínűleg mindig vita és ellenállás tárgya lesz, amíg létezik.

A tárlat már címében és alcímében igen pontosan meghatározza és értelmezi magát. A szögletes zárójelbe tett "csend" egyrészt a holokausztról való beszéd nehézségére, lehetetlenségére, másrészt a kiállítás mondanivalójára, pontosabban annak hiányára utal.

Albert Ádám: Munkapróba/BLK 1., 2014

A kiállítás kurátorának, Tímár Katalinnak egyik, ha nem a legfőbb érdeme, hogy a sok-sok alkotó művét nem annak érdekében rendezi el, hogy mind egyetlen és világosan érthető mondanivalót, értelmet, jelentést szolgáljanak és fejezzenek ki. A bemutatott számtalan mű egy-egy út, egy-egy kérdés, egy-egy gondolat a témáról. Nekünk, befogadóknak kell eldöntenünk, melyiket tartjuk érvényesnek, és hogy mit gondolunk a Holokausztról.

Koncentrációs tábor legóból

A kiállítás munkái hol tágabb, hol szorosabb köröket írnak le a téma körül. Tamara Moyzes Holokausztemlékmű helyett bevásárlókocsi című installációja egy egészen konkrét, sokféle politikai vetülettel bíró ügy, egy emlékmű keletkezésének, illetve el nem készültének dokumentumait tárja elénk. Albert Ádám Munkapróba/BLK 1. (2014) című műve egy pszichológiai teszteszközt, a Bogen-Lipmann kalitkát használja fel kérdései feltételére. Munkája interaktív, mi magunk is elvégezhetjük a tesztet, milyen gyorsan tudunk botokkal kipöckölni egy golyót a kalitkarendszerből. A munka hátterében felsejlik egyik alkotójának, Otto Lipmannak tragikus sorsa is, akit a nácizmus pusztított el.

Eva Kot´átková: Ülj egyenesen!, 2008

Uriel Orlov 1942 (Poznan) című videója a közvetlenség és közvetettség határán egyensúlyozva ad meditatív élményt, kamerája egy uszodát pásztáz lassan, amely régen zsinagóga volt, közben egy zsidó halotti imát hallunk. Zbigniew Libera lengyel művész híres Legó koncentrációs tábor (1996) c. munkája kiváló példája a holokausztról való nem patetikus beszédmódnak, ahogy Mécs Miklós ironikus, éleslátó és szellemes videói is.

Eva Koťátková installációján különböző módon megrendszabályozott, kalodába zárt gyerekeket látunk, a sorozat címe: Ülj egyenesen! El-Hassan Róza I am overpopulation című munkája a túlnépesedést helyezi ironikus kontextusába. Omara és Lakatos Erika munkái a kiállítás témájának értelmezési körét érzésem szerint kicsit túlságosan kitágítva, a cigányságról, áttételesen a cigány holokausztról beszélnek. A [csend] értelmezhetőségét tovább gazdagítják a kurátor tanítványainak, egyetemistáknak a konceptuális mini-tárlatai, makettjei, amelyek egy-egy megadott művész, műalkotás köré rendeznek teret, műveket.

Omara: Már akkor éreztem, hogy akit szeretek, nem hozzám való, 1962, 2000

A holokauszt nem lezárt ügy

A [csend] nem adja a szánkba a szavakat, nem ülteti el a fejünkben a gondolatokat, nem tesz helyettünk semmit, csak ösztönöz, elindít. Mindezt úgy, hogy a bemutatott művek közül egyik sem ábrázolja, mutatja be közvetlenül a holokausztot. Nem látunk archív fotókat, tárgyakat, hangfelvételeket sem hallunk. Mert mindezt már tudjuk, láttuk.

Tímár Katalin a rettenet kollektív tudására, ismeretére épít. Nem akarja az ismert tényeket, képeket újra felmondani, mint egy betanult leckét, és nem akar közvetlenül sokkolni. Hogy miért nem? Azért, hogy ne szabadulhassunk az élménytől olyan könnyen. Hogy ne válhasson mindez egyszer megtörtént múlttá, szimpla történelmi eseménnyé a tudatunkban.

El-Hassan Róza: R. a túlnépesedésről gondolkodik,1999-2003

A kiállítás tanulsága éppen az, hogy a rettenetet nem lehet egyszer s mindenkorra feldolgozni. Nem lehet félretolni azzal, hogy most már okosabbak vagyunk, és ez soha többé nem ismétlődhet meg. A rettenet, a holokauszt ugyanis itt él közöttünk, nem a múlté. Előítéletek, rasszizmus, erőszak, szenvedés, tettesek és áldozatok, pusztítás, szabadsághiány ‒ mindez köztünk van, él.

Mindaz, ami a holokausztot lehetővé tette, bizonyos értelemben az emberbe, a társadalomba van kódolva. Nem úszhatjuk meg, hogy szembe ne nézzünk vele, magunkkal.