Száraz halpuszi életfával, 2011


ef. Zámbó István, az Álomi Reményfűző Intézet Sorskutatójának új kiállításán nem érnek meglepetések. A legutóbbi években készült tízegynéhány festmény és egyéb mű következetes és szerves folytatásai a korábban megismert munkáknak. Ugyanazt a jórészt vidám, önfeledt és talányos neodada-és szürrealista szentendrei világot látjuk, mint eddig.

A festmények motívumai mintha ef. Zámbó személyes motívumos könyvéből lennének kiválasztva és felsorolva. Van pöttyös labda, hal (és halpuszi), szív, szemek, ajkak, gyufa, mell, csont, vörös körmű ujj, összevarrt fejek, de fegyveres, Rambo-pingvin, síró Mikulás, puskával támadó szív is, különböző és tetszőleges variációkban.   

Örök gyógyító szerelem, 2011

Bizonyos képeknél erős déja vu érzés fog el és támad ránk puskás pingvinként, mintha a Szentendrei oltárt (2011) már láttuk volna, Újsötétként (2001). Mintha az Örök gyógyító szerelem (2014) a Házi oltár (2004) minimál verziója lenne, piros labda és koponya nélkül, hozzáadott felhővel. De majdnem minden képre és az egész kiállításra is jellemző egyfajta kortalanság. Szinte mindegy, milyen évszám van a képek alá írva, úgy tűnik, bármikor készülhettek volna, úgy tűnik, simán felcserélhető (és variálható) minden mindennel.

kiállítási enteriőr (fotó: Cséka György)


Persze az állandó motívumkincs, a színvilág, festésmód, a szellemes verbalitás, vicces képcímek, de akár a képkeretek stílusának állandósága, variabilitása az életmű egységességét, a szerző kézjegy könnyű azonosíthatóságát szavatolja. Bár mindez az automatizmus veszélyét is magában hordozza, ami épp a szerzői kézjegyet rombolja, mossa el idővel, mivel a kevésbé invenciózus munkákat akár tanítványok vagy más segéderők is elkészíthetik, minden különösebb nehézség nélkül, az alkotó receptjei, útmutatása alapján.

Mosolyterpesz, 2011

A kiállítás két legizgalmasabb, legkevésbé automata képe a Mosolyterpesz és a Tulp doktor szentendrei munkáshalottat vizsgál. A Mosolyterpesz lazább, szellősebb tere ravaszul eljátszik a mi miből emelkedik ki, mi mit foglal magába témakörrel, mert egy nagyobb szárazföldet látunk, abban kisebb vizekkel, tavakkal és a pici tavakban pici szigetekkel. Persze, valószínűleg a nagyobb szárazföld is sziget csupán, ha elég távolról nézzük. Mindegyik szigeten egy-egy képi talány, kollázs található.

Síró, kalapácsos Mikulás, égő dinamittal a lábán, koronás majom, piros cica, házzal a hátán, felfegyverkezett pingvin és női mell és szív kombinációja szuronyos puskával a kezében. Mintha ef. Zámbó John Donne után szabadon azt sugallaná, minden ember sziget, egy különös, abszurd, értelmezhetetlen, kegyetlen, de talán vidám sziget. És természetesen nem tudjuk, mivégre vagyunk. De talán ez nem is érdekes, mert mindez csak egy tréfa. Halpuszi és halálterpesz.

Tulp doktor szentendrei munkáshalottat vizsgál, 2012

A Tulp doktor szentendrei munkáshalottat vizsgál ef. Zámbó munkáinak dadaista művészettörténeti reflexiói sorát folytatja, elég, ha csak a Leonardo után szabadon (2004) c. kép Utolsó vacsora parafrázisára gondolunk. A szentendrei munkáshalottat a már jól ismert, vörösre lakkozott körmű ujj tolja a Tulp doktor és társai elé.

A halottban azonban semmi tragikus nincs, feje alatt piros pöttyös párna (vagy labda), mellkasán és hasán szentendrei házak, templom, combján egy utánfutós családi autó araszolgat felfelé, kezében pedig egy kis kalapács. A kép egy tréfás és költői boncolást örökít meg, gyengéd utalással az elmúlt szocializmus korszakára, hiszen napjainkban kit is nevezhetnénk munkáshalottnak?