Szinyei Merse Pál: Pipacsos mező, 1896

Virágzó alma- és szilvafák fogadják az embert a Magyar Nemzeti Galéria új kiállításán. A francia impresszionizmus egyik legizgalmasabb művészének, Claude Monet-nak egy festménye, mellette pedig Szinyei Merse Pálé, a jernyei birtokosból lett festőé, az egyik első magyaré, aki fiatalon szakított a műteremhez kötöttség hagyományával, és a szabadban kezdett festeni. Mi az impresszionizmus ma is töretlen népszerűségének az oka?

Ritkán adódik lehetőség, hogy egymás mellett lássuk Monet, Renoir, Van Gogh, Gauguin és Cézanne munkáit a magyar kortársakéval, mint most, a Magyar Nemzeti Galéria nyári kiállításán, ahol a jeruzsálemi Izrael Múzeumtól kölcsön kapott anyagot a Galéria és a Szépművészeti Múzeum gyűjteményével kiegészítve mutatják be. A jobb oldalon a franciákat, a bal oldalon a magyarokat felsorakoztató, többé-kevésbé kronologikusan elrendezett tárlat célja, hogy bemutassa a két történet közötti párhuzamokat, hatásokat, valamint az eltérő sajátosságokat.

Claude Monet: Az avali sziklaszirt, Étretat, 1885

Szembeszökő a két azonos motívum, a virágzó gyümölcsfák, ahogy a többi hasonló tematikus pár - a csónakok vagy a szénakazlak - esetében is. Ha közelebb lépünk azonban a két tájképhez, a vásznak felülete kezd mesélni, két teljesen eltérő történetet.

A francia festészet a 19. század második felében fokozatosan szakított a gondosan elegyengetett felület hagyományával, és minden egyes fűszálat, az ég egybefüggő kékjét is eseménnyé formálta. A kép egyenrangú témája lett a tavaszi lombok mellett maga a festék, az anyag, és a fény, illetve a hatására örökké változó látvány, nem utolsósorban pedig a megfestés módja, a művész egyéni kézjegye is, ami életre hívta az eredetiség kultuszát.

Iványi Grünwald Béla: Ruhaszárítás, 1903

Hasonló felfogással a magyar oldalon néhány teremmel beljebb találkozunk majd, ahol egy csapásra kivilágosodnak, élénkebbé válnak a színek, és önálló életre kel a festék – nagyjából ott, ahol Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József, Vaszary János képei következnek, vagyis a nagybányai és más modern mesterek 1900 utáni munkáinál. Ide került például Iványi Grünwald és Hollósy egy-egy szénaboglyákat ábrázoló műve (előbbiét lásd fent), messze Monet hasonló témájú vagy megfestésű képeitől, pedig jóval méltóbban képviselhetnék a párhuzamokat, mint Hollósy másik, gyengébb szénaboglyás képe, ami egyszerűen csak alulmaradni képes Monet bátor vásznával szemben. Időben tehát nem végig párhuzamosak a történetek, de ennek nem a megkésettség a legfőbb oka, hanem az eltérő hagyományok.

Az első demokratikus irányzat

Az impresszionisták, és a nyomukban keletkezett újabb és újabb irányzatok végigsöpörtek a világon, és mindenhol alapvetően változtatták meg a művészetről alkotott elképzeléseket. Az impresszionizmus ma is töretlen népszerűségének az egyik oka, hogy témáit tekintve a legdemokratikusabb művészet, ami valaha addig megjelent. Monet, Degas és társai a korszak polgárainak hétköznapjait mutatták be, az újonnan kialakult szabadidős programokat és a nagyvárosi élet kisebb-nagyobb eseményeit, köznapi embereket, a kor ruháiban, amint beszélgetnek, csónakáznak, fürdenek a Párizs környéki folyókban és tavakban, azt a gőzvasutat, ami lehetővé tette ezeket a kis kirándulásokat, valamint a színház, a lóverseny, a városi séta epizódjait.

Szinyei Merse Pál: Majális, 1873

Maguk az impresszionista művészek is, akiket 1874-től illettek ezzel a gúnynévből lett elnevezéssel, többnyire átlagos, kispénzű alakok voltak, akik saját mindennapi élményeikre cserélték le az Akadémia által előírt témákat, a mítoszokat és a történelem hősies csatáit. Párizs, a város, ami életre hívta ezt a művészetet, a korszak egyik legfejlettebb nagyvárosa volt, Haussmann báró elképzelései szerint frissen szabott sugárutakkal és merőleges utcákkal, amik mellesleg sokkal ellenőrizhetőbbé tették a gyülekező tömegeket, mint a korábbi, szűk sikátorokból álló utcahálózat. A metropolisz és a művészet kölcsönösen ösztönözték egymást, és hamarosan egyértelművé vált, hogy Párizs a világ közepe.

Fényes Adolf: Néma utca, 1899

Hogy ez pontosan mikor lett nyilvánvaló a fiatal művészek számára, az már kevésbé egyértelmű. Míg a 20. század elején a magyar festészet második modern generációja, például Berény Róbert vagy Márffy Ödön, már éveket töltöttek Párizsban pályájuk elején, addig az első generáció tagjai, Rippl-Rónai, Ferenczy vagy Vaszary még mind a korábbi sémát követve, a német akadémiákon folytatták a tanulmányaikat az 1880-as évek végén, és csak utána szivárogtak át a francia fővárosba. Az ország a német kultúrkörhöz tartozott, Düsseldorf, München és Bécs művészete nagyon erős hagyományokkal rendelkezett itthon. A Pissarro-, Renoir- és Monet-képekkel szemben függő Mészöly Géza-, Mednyánszky-, Szinyei Merse- vagy szolnoki művésztelepi művek sok szállal kötődnek az osztrák és német naturalistákhoz, Paál László pedig egy hasonló indíttatású közegben, a franciaországi Barbizonban talált otthonra.

A magyar festészet girbe-gurba útja

Az impresszionizmus ráadásul sokáig nem jutott el igazán szemléletes, átfogó kiállításokon a budapesti közönséghez, az első világháborút megelőző években azonban már egymást érték az újabb és újabb irányzatok bemutatkozásai. 1907-ben a néhány évvel korábban elhunyt Gauguin és Cézanne művei nyitottak új ajtókat. Olyan befutott, negyvenes mester is, mint Rippl-Rónai lapos, vastag körvonalakkal tagolt képeket kezdett festeni, Iványi Grünwaldot pedig azzal csúfolta egy kritikus, hogy ahogyan Gauguin Tahitire ment egzotikumért, ő Tahitótfalura cigánylányokat festeni.

Rippl-Rónai József: A geszti kastély Somogyban, 1912

Divatba jött a kék és a zöld árnyék, a lazacszínű föld, a lila fű. Elkezdtek kiállítani olyan fiatal festők, akik már a nagyon erős francia gyökerekkel rendelkező modern irányzatokon nőttek fel, és azokat tekintették természetes festői szemléletüknek. Az 1910-es évek elején aztán egymást érték az expresszionistákat, kubistákat, sőt a futuristákat és a konstruktivistákat bemutató tárlatok, vagyis hamarosan befutott Pestre az absztrakt művészet is. Ebben a sodorban érkezett meg hozzánk 1913-ban a Nemzetközi posztimpresszionista kiállítás is, amit Roger Fry angol festő és kritikus válogatott a modern francia irányzatokból. Máig használt és vitatott elnevezése kiterjedt minden művészre, aki valamilyen módon az impresszionizmust fejlesztette tovább, még ha nem egy alapelvével szembe is fordult.

Paul Gauguin: Fekete sertések, 1891

A jeruzsálemi anyagban különösen látványosan rajzolódik ki az a folyamat, ahogy Gauguin elszakadt az elődöktől, és rátalált saját, szimbólumokat, egzotikumot felmutató, időtlen festészetére. Vuillard, Bonnard és társaik inkább az otthon intim jeleneteiben keresték az időtlenséget, mellettük pedig másodszor kerül magyar festő a szemközti térfélre, hiszen Rippl-Rónai teljes jogú tagja volt Nabis nevű csoportjuknak, amíg Franciaországban élt. Ismét a magyar festészet girbe-gurba útjait illusztrálja, hogy Rippl-Rónai előbb volt szimbolista a franciáknál, mielőtt itthon impresszionista lett, vagyis hamarabb találkozunk a termekben a később készült képeivel.

Na de mielőtt az ember teljesen elveszítené a fonalat, talán érdemes egyszerűen csak nézni ezeket a képeket, amelyek olyan izgalmasak, amilyen a valóság soha sem lesz.

Paul Gauguin: Táj kutyával, 1903

A Monet, Gauguin, Szinyei Merse, Rippl-Rónai című kiállítás október 13-ig látható a Magyar Nemzeti Galériában, a hozzá tartozó kísérő kiállítással együtt, amely a modern grafika születését mutatja be.