Vaszary János: Misztrál Riminiben, 1930 körül

Felszínességgel és a kortárs francia trendek majmolásával vádolták, majd a polgári jelzővel próbálták lejáratni és giccsesnek bélyegezték. Vaszary János népszerűsége mégis több évtizede töretlen, manapság pedig több tízmillióért ütik le egy-egy képét. A festőművész színpompás, napsütötte, de ami a legfontosabb: sosem látott képeiből rendezett most kamaratárlatot a Nemzeti Galéria. Ráadásul két magángyűjtemény adományából, amire Magyarországon ritkán van példa.

Kiállítótermek falán, katalógusokban gyakran találkozni olyan feliratokkal, hogy „XY ajándéka” vagy „XY hagyatéka” – legalábbis külföldön. Itthon kevésbé elterjedt gyakorlat, hogy több évtized alatt felépített kollekcióját mecénás módjára valamelyik múzeumnak ajándékozza a gyűjtő. Pedig számos ismert példa mutatja, hogy az állami gyűjtemények mennyivel szegényebbek lennének hasonló gesztusok nélkül. Gondoljunk csak a Szépművészeti Múzeuméra, amelyet Pálffy János gróf hagyatéka többek között Tiziano és Veronese művével, Nemes Marcell ajándéka pedig például El Greco egyik festményével gyarapított.

Tavaly azonban két családi gyűjtemény is a Galériára szállt, így került a birtokába 15 olyan Vaszary-festmény, amelyek korábban a szakma számára is szinte teljesen ismeretlenek voltak. Február elejéig az új szerzemények és az ajándékozó családok története együtt mutatkozik be egy kamaratárlaton, amelyből az is kiderül, hogyan került a két családfő a művészet, s hamarosan Vaszary közelébe, majd hogyan váltak kitartó és értő gyűjtőivé.

Vaszary János: Virágcsendélet, 1935 körül

Fogyasztható modernizmus

Egy műgyűjtőből lett jóbarát és egy elkötelezett műpártoló emlékét idézi meg a kiállítás. Előbbi, Isseni Iszer István gyáros, aki Vaszary legkitartóbb gyűjtője, majd a hagyaték gondozója, Révész István közvetítésével ismerte meg a festőt a 30-as években. Hódolva a kor divatjának, a feleségéről több portrét is készíttetett vele, de szert tett egy-két kiváló darabra majd’ minden műfajból. Később a család Németországba vándorolt ki, ahol tovább őrizték a kollekciót, amelyből a 9 Vaszary-mű Iszerné végakaratának megfelelően szállt a Galériára.

Más gyűjtői habitust mutat Szilvay Gyula története. A művészettörténész hallgatóból lett tisztviselő nem egy kortárs festőt támogatott évekig, kollekciója pedig határozott és kialakult ízlésről árulkodik. Hiszen Vaszary mellett meglehetősen egyívású, dekoratív, színgazdag palettájú művészek munkáit vásárolta, akik a „fogyasztható modernizmust” képviselték a korszakban, és mindannyian részt vettek az 1924-ben alakult Képzőművészek Új Társasága (KUT) tárlatain. Hogy édesapjának emléket állítson, Szilvay Mária a 6 Vaszary-mű mellett Berény Róbert, Klie Zoltán, Frank Frigyes, Diener-Dénes Rudolf, Kmetty János és Róna Klára munkáit hagyta rá a gyűjteményből a Galériára.

Vaszary János: Modern keresztút (vázlat a Budapest Kálváriája című festményhez), 1936 körül

Tízmilliós leütések és kritikai vádak

Ugyan Vaszary az első világháború idején életkora miatt már nem volt hadköteles, mintegy 3 évet töltött önként a fronton rajzolással, megfigyeléssel. Ennek a tapasztalatnak is tulajdonítják, hogy a 20-as évek első felében színskálája igencsak besötétedett: élénk színfoltjai hangsúlyos fekete háttérből ragyognak ki. És ebben, az ún. fekete alapos korszakában még jellemzőbb lett rá a komorabb hangvétel. Visszatérő témái lett Krisztus keresztre feszítése és siratása. De még aktjai, színpadi jelenetei, csendéletei is „súlyosabbnak” tűnnek ezekben az években. Mindehhez hozzájárul a képek megfestése is, hiszen a vastagon felvitt, sűrű festék csomókat, rétegeket, már-már domborműszerű felületeket alkot, a képfelszín külön életet él. Mind a Szilvay, mind az Isseni Iszer család – ahogy a gyűjtők legtöbbje egészen napjainkig – Vaszary ezt követő, „fehér alapos” korszakát részesítették előnyben.

Ennek ellenére mindkét hagyatékból kitűnő fekete alapos képek kerültek a Galériába. Szilvayék kiváló buddhista papfigurás csendélete jellemző példája annak, ahogy az ázsiai művészet a giccs és a popkultúra határán imbolyogva őrizte töretlen népszerűségét a 20-as években is. Billegő, több nézőpontú látványa pedig a cézanne-i csendélethagyomány továbbélését mutatja a festészetben. Az Isseni Iszer család adománya, a Fürdő után olyan közelről mutatja a kendőjével foglalatoskodó aktot, hogy csak találgathatunk: esetleg mitológiai, bibliai epizódot látunk, vagy újabb változatát Vaszary egyik kedvelt, egész pályáját jellemző témájának.

A két hagyaték meglepően kiegyensúlyozottan adja vissza a Vaszary-életmű utolsó 15 évét, amelyben a csendélet, a portré, a mulatók világa mellett főszerepet kapott az olasz riviéra divatos strandjainak nyüzsgő világa. Csíkos napernyők és strandkabinok, dekoratív mintába rendeződő napozóágyak, a túlpart házsorának színes épületei. Mellettük elnagyolt, fürdőruhás alakok. Mindehhez jóval világosabb paletta, a nagyvonalúan felvitt festékfoltok alól felsejlő fehér alap, erősen higított, vékony rétegben felvitt festék.

Vaszary János: Strandjelenet, 1930 körül

A tetszetős képek fogadtatásához és utóéletéhez hozzátartozik, hogy a kritikusok azonnal elővették a Vaszary túlságosan könnyed, felszínes művészetéről szóló régi vádakat, ahogyan többen a kortárs francia trendek majmolását is a fejére olvasták. Néhány évtizeddel később már a polgári jelzővel lehetett ezt a művészetet egy csapásra lejáratni, hogy azután a 60-as, 70-es évek konceptualista művészetfelfogása kiüresedett, retrográd giccsnek bélyegezze. Csakhogy a közönség végig hűséges maradt a Vaszaryhoz, amit napjainkban épp úgy jeleznek a több tízmilliós aukciós leütések, mint a népszerű tárlatok.

Öntudatos alak a napernyő alatt

Kevésbé közismert, hogy intellektuális alkatú, tépelődő művészt rejtenek a problémátlannak látszó képek. Olyan összetett személyiségű, öntudatos festőt, aki lornyonnal a szemén és prémgalléros kabátban érkezett a főiskolai óráira, nem sajnálta azonban – ahogy Lossonczy Tamás visszaemlékezéséből tudjuk – hetek türelmes, higgadt érvelésével átállítani a humanizmus oldalára egy antiszemita tanulóját. Noha saját bevallása szerint ő maga nem tudott tovább lépni az expresszionizmuson, rendszeresen áldozott arra, hogy Párizsban és Európa más nagyvárosaiban megismerje a művészet legújabb irányzatait, úti beszámolóit újságcikkekben tette közzé, diákjainak pedig lelkes beszámolókat tartott. Szenvedélyes hangú írásokban védte a művészet szabadságát a lapokban az előtt és az után is, hogy az ún. elölkötő botrány derékba törte a főiskolai tanári pályáját 1933-ban. A kulturális kormányzat ugyanis Csók Istvánnal együtt eltávolította az állásából, mert szót emeltek egy bornírt szabályozás ellen, amely el kívánta takarni az aktmodellek „illetlen” testrészeit.

Vaszary frissen reagált az új témákra és az új műfajokra is. Pályája elején tervezett gobelint, képkeretet, plakátot, kipróbálta magát a grafika különböző területein. Sokoldalúságát és lenyűgöző technikai tudását bizonyítja, hogy azon kevés művész közé tartozik, akik a festészetben és a grafikában is azonos színvonalon alkottak, mindkettő kívánalmaihoz tudott alkalmazkodni. A 20-as és a 30-as években számos lenyűgözően könnyed art decós rajzot és akvarellt készített, amelyek ugyanúgy a plázsok, kikőtők, nagyvárosi parkok, korzók, lokálok jeleneteit örökítik meg, mint a festményei.

Az Adományok és adományozók. A Magyar Nemzeti Galéria szerzeményei Vaszary János képeiből című kiállítás 2014. február 2-ig tekinthető meg az MNG Grafikai kabinetjében.