Caravaggio: Keresztelő Szent János (fotó: Tuba Zoltán, Origo) - a képre kattintva galéria nyílik

Akik szerint ott romlott el minden a művészetben, amikor a dolgok már nem úgy néztek ki, mint az életben, azoknak kötelező a Szépművészeti Múzeum Caravaggiótól Canalettóig című kiállítása. De azért ne dőljünk be a felszínnek, hiszen kevés stílusra jellemzőbbek a különcségek, az illúzió és a látszatkeltés, mint épp a barokkra. A kiállításból megtudhatjuk, milyen is volt a vizuális trükk évszázadokkal a számítógép előtt, ahogyan azt is, miért szakosodik egy 18. századi festő farmert viselő emberek ábrázolására, és hogyan lehet erotikus a vallásos művészet.



Nem egy könnyed kétperces séta a Szépművészeti új kiállítása. Felkavaró élményeket tartogat a 34 saját és 106 Európa minden tájáról ide érkezett festmény. Utóbbiakat olyan múzeumok kölcsönözték, mint a Prado, az Uffizi vagy a Louvre. A kiállítás időben ott veszi fel a fonalat, ahol a 2009-es reneszánsz tárlat véget ért.

Canaletto: A Molo kitekintéssel a Riva degli Schiavonira

Caravaggio egyszerre teátrális és megdöbbentően valószerű festészetétől jutunk el Canaletto üdítő, nyugalmat árasztó városi látképeiig, melyeknek stílusos keretet ad a kiállítótér klasszikus oszlopsora. És mire bejárjuk a termeket, a valószerűség és az eszményítés legkülönbözőbb változataival találkozunk.

A baracknak szinte érezzük az illatát

Egyre elterjedtebb az a szemlélet, ami elutasítja, hogy a művészet történetét egy egyenes vonalú fejlődésként nézzük. A különböző térségek, kultúrák sajátosságait már nem feltétlenül lemaradásként értékelik. Azt azonban nem tagadhatjuk, hogy a reneszánsz és a barokk művészek egy olyan néhány száz éves, Giottóval indult folyamat részeseinek tekintették magukat, amely során a látványt egyre valószerűbben sikerült visszaadni. A vásznakat hús-vér szereplők népesítették be, fontos volt a hiteles térbeliség, a fény és az árnyék segítségével elért „kidomborodások”. Olyan valóságosnak hat minden, hogy a gyümölcskosarakban felhalmozott almáknak, szőlőknek, barackoknak szinte érezzük az illatát.

Caravaggio: Fiú gyümölcskosárral (fotó: Tuba Zoltán, Origo) 

Ennek a festészetnek volt a legeredetibb képviselője Caravaggio, akit most 9 mű képvisel a Szépművészeti kiállításán. Ezzel, ahogy Baán László főigazgató fogalmazott, sikerült elérniük a jelenlegi legnagyobb „Caravaggio-sűrűséget” a múzeumok között.

A milánói születésű festő hamisítatlan barokk művész volt, de visszautasította az ideálisat, az eszményi szépet kedvelő korabeli irányzatokat. Azt vallotta, hogy az a jó festő „aki jól tud festeni, és jól imitálja a természeti dolgokat”. Modelljei leggyakrabban barátai, segédei közül kerültek ki, vagy nem egyszer a kocsmában szedte össze őket, és nem igyekezett tompítani durva vonásaikat, leplezni származásukat, még ha szenteket festett is meg utánuk. Mária Magdolnája a maga korában közismert római kurtizán volt, ami természetesen felháborodáshoz vezetett.

Caravaggio: Ecce Homo

Szokatlan, egyéni megközelítése miatt a kortársak modern festőnek tekintették, amihez a megvilágítás terén alkalmazott újításai is hozzájárultak: sötét háttér előtt játszódó jeleneteit erőteljes fénycsóva világította meg. Nemcsak a három dimenzió illúzióját fokozta ezzel, hanem a jelenetek érzelmi hatását is, amihez ugyancsak hozzájárul, hogy a szereplők nem egy képén szinte megszólítják a nézőt. Mindeközben gyakran leleplezi, hogy beállított modellek, mutat rá Jernyei Kiss János a katalógusban olvasható tanulmányában.

A kos rejtélye, a fiú meztelensége

Caravaggio gyűjtői, pártfogói közül sokan magas egyházi tisztségeket töltöttek be. Nekik köszönheti azt is, hogy 1600 után vallásos megbízásokat kapott. Szent Máté elhívatása és Szent Máté vértanúsága című oltárképei hozták meg számára az áttörést. Festők generációi kerültek a hatása alá. A kiállítás pedig nemcsak a mester zsenialitását teszi egyértelművé, hanem ezt a hatást is sokoldalúan mutatja be. Az egyik teremben Caravaggio két Salome-képét láthatjuk egymás mellett, körülöttük pedig egy szemléletes válogatást az olyan kiváló 17. századi itáliai és francia festők képeiből, akik magukévá tették a stílusát. Az úgynevezett caravaggizmus egyik képviselője, Orazio Gentileschi, aki nem epigonként követte a mester újításait, hanem olyan eszköztárként kezelte őket, amit bizonyos típusú ábrázolásoknál felhasználhat a hatás érdekében. Erre jó példa a kiállításban a Keresztvitel című műve.

Caravaggio: Keresztelő Szent János

Ugyanitt találjuk a festészet történetének egyik legmeghökkentőbb Keresztelő Szent János-képét Caravaggiótól, ami a kutatókat is zavarba ejtette. A kamasz fiúként ábrázolt szent nem a bűneinket megváltó bárány, hanem egy kos társaságában látható. Az ellentmondást feloldandó a képet többen az ószövetségi Ábrahám fiával, Izsákkal azonosítják, akit az apja feláldozott volna az Úr kedvéért, ha ő nem vonja vissza a kérését az utolsó pillanatban. A kos rejtélyénél persze jóval feszélyezőbb a fiú indokolatlan meztelensége és érzéki megfestése.

Itt és a Fiú gyümölcskosárral kapcsán merül fel például, hogyan kerülhető el, hogy a kiállítás és a katalógus ne feszegesse ízléstelenül vagy szenzációhajhász módon a művész vonzalmait, ugyanakkor ne kezelje a témát talán eltúlzott szemérmességgel, ahogy a jelen esetben történt. Hiszen akár egy fél perces böngészés, vagy kicsit nagyobb befektetéssel Derek Jarman Caravaggio-filmje bőséges adalékokkal szolgál a művész magánéletéről. A termeket járva pedig egyértelmű, hogy a férfi test érzéki ábrázolása nem veszett ki Caravaggióval a festészetből. Jó példa erre Guido Reni gyönyörűen megfestett Szent Sebestyénje.

Guido Reni: Szent Sebestyén (fotó: Tuba Zoltán, Origo)

Caravaggióval szögesen ellentétes irányt képviseltek a festészetben a Carracci fivérek, akik 1582-ben Akadémiát alapítottak Bolognában. A festészet megtisztításához a természettanulmányok mellett a reneszánsz és az ókori görög-római hagyományok felé fordultak, és egy higgadt, elegáns, klasszikus stílust alakítottak ki. Egyikük Caravaggio Judit Holofernész fejével című képét véleményezte így: „Mit is mondhatnék azon túl, hogy túl természetes?”

"A szemet becsapó"

A klasszikus után pedig a kissé szertelen, és gyakran könnyedebb, játékosabb rokokó alkotásaiból ad ízelítőt a kiállítás, amiket egy csendélet-válogatás követ. Bár a csendélet első hallásra talán nem tűnik izgalmas műfajnak, a kiállítás számos látványos darabot tartogat. Bár a megítélése a 17–18. században messze elmaradt a történeti és a vallásos jelenetekétől, nem puszta dekorációról van szó.

Domenico Remps: Kabinetszekrény ritkaságokkal

Az evilági hívságok, a hervadásra ítélt virágok, a romlandó gyümölcsök, ételek az élet mulandóságára emlékeztették a korabeli nézőket, és a maradandó értékek jelentőségét hirdették. Ugyanakkor igazi örömünnepet jelentettek a szemnek. Különösen igaz azokra a játékos, trükkös festményekre, amiket a szakirodalom trompe l’œil-nek nevez, vagyis a szemet becsapónak. Ezek a megtévesztésig valósághű ábrázolások azt az illúziót kívánják felkelteni, hogy nem a tárgyak megfestett képét, hanem magát a kézzelfogható tárgyat látjuk. Az egyik néhány használati tárggyal együtt egy deszkafalra szegezett festményt, illetve egy felpöndörödött sarkú nyomatot (a pin-upok 17. századi elődeit) imitálja, ahogy magát a deszkát is. A másik pedig egy teljes kabinetszekrényt, ami a korabeli gyűjtési divatnak megfelelően felsorakoztatja az ismert világ legkülönfélébb kuriózumait: korallokat, elefántcsont faragványok, természettudományos érdekességeket, művészeti különlegességeket.

A kék farmervásznak mestere: Utcagyerek lepénnyel

A kurátor szintén a változatosság jegyében állította össze a portrékból álló terem anyagát. A zseniális itáliai barokk szobrász, Bernini festett önarcképe azzal nyűgöz le, hogy milyen eszköztelen, mégis karizmatikus. Egy nemes álló alakos portréja az arisztokrata díszes ruházatának élethűségével gyönyörködtet, míg vele szemközt "A kék farmervásznak mesterétől" egy utcagyerek portréját láthatjuk. Az ismeretlen nevű festő életművét a képein szereplő alakok viselete alapján sikerült azonosítani. A farmer ugyanis a korabeli genovai szegények jellegzetes viselete volt.

A Szépművészetiben bemutatott anyag a festészettörténet egyik lenyűgöző korszakát idézi meg, amikor a legmagasabb szintű felkészültség, technikai tudás alapvető elvárás volt a művészekkel szemben. A két évszázad folyamán Itáliában is gyakran változott a természetszerűséghez való viszony, és a termekben sorakozó festmények ennek a termékeny korszaknak a változatosságát ünneplik. De nem utolsósorban a kiállítás ünnepli azt a fajta művészi szabadságot is, aminek terepe lehetett az újkor egyházi és világi udvari kultúrája, amit viszont napjainkban egyre több oldalról érnek kifogások.

Guido Reni: Atalanté és Hippomenész (fotó: Tuba Zoltán, Origo) - a képre kattintva galéria nyílik

A Caravaggiótól Canalettóig című kiállítás február 16-ig tekinthető meg a Szépművészeti Múzeumban.