Számos, a magyar műgyűjtés történetét, egyes gyűjtőket, vagy a jelenkori folyamatokat tárgyaló munka - legutóbb például Ébli Gábor: Műgyűjtés, múzeum, mecenatúra című tanulmánykötete (2008) - megjelenése ellenére a kérdéskör alapkutatásai eddig nem voltak elvégezve. Ezt az űrt tölti ki Takács Gábor nemrég megjelent lexikona, a Műgyűjtők Magyarországon a 18. század végétől a 21. század elejéig. A Kieselbach Galéria kiadványa több szempontból is hiánypótló munka.

A szerző művészettörténész, közgazdász, a Világgazdaság műkincspiac rovatának vezetője, aki, mint bevezetésében írja, hat évig dolgozott a lexikonon, miután az alapvető kérdéseket tisztázta, illetve azok mentén szűkítette tárgyát. Az alapvető kérdések pedig ezek: "kit tekinthetünk műgyűjtőnek, mitől gyűjtemény egy műtárgy-együttes? (...) Az elsőrangú tárgyak akkor is gyűjteménynek tekinthetők, ha nem rajzolnak ki határozott gyűjtési irányt, ha jó szem helyett csak a vastag pénztárcáról tanúskodnak? Mennyi ideig kell egy kézben maradniuk a tárgyaknak ahhoz, hogy gyűjteményt alkossanak?"

Ebből is látszik, hogy nem csak a könyvben szereplő mintegy 2200 szócikk összeállításához végzett bibliográfiai kutatás, de a módszertani kérdések tisztázása is komoly feladat volt. Fontos megemlíteni, hogy a "kultúr-, hely- és hadtörténeti, régészeti, néprajzi és szakrális gyűjtemények közül azok szerepelnek a lexikonban, amelyek tárgyanyaga művészetileg is értékelhető."

A Damjanich utcai Kohner-palota zeneszalonja (balról-jobbra) Monet, Boudin, Gauguin, Van Gogh és Sisley képeivel 1913 körül (Kép: Kieselbach Galéria)

A szócikkek nem tartalmaznak életrajzokat, csupán egy-egy mondatban foglalják össze adott gyűjtőhöz tartozó minimális ismeretanyagot - pl. "Zichy Jenő, gróf (1837-1906): földbirtokos, politikus, Ázsia-kutató" - majd listázza a gyűjteményre vonatkozó szakirodalmat, oldalszámokat is megadva. A többnyire kézikönyvekből, kiállítási és aukciós katalógusokból, illetve cikkekből összeálló irodalom áttekintése egy komoly gyűjtő esetében felér egy fél tanulmány elkészítésével, nem csoda, hogy Takács több mint hat évig dolgozott a könyvvel, amely mögött az egyik legismertebb magyar magángyűjtő Kieselbach Tamás, a Kieselbach Galéria tulajdonosa áll. A Műgyűjtők Magyarországon így jogosan tart Kieselbachtól Kieselbachig, hiszen a könyv előszavát maga a galéria tulajdonosa írta, mint kiadó és róla szól a könyv utolsó szövege is, mint műgyűjtőről, mivel a szócikk-törzsanyag mellett Molnos Péter húsz esszéjét is olvashatjuk az 583 oldalas kiadványban a magyar műgyűjtés húsz legfontosabb alakjáról, magyar és angol nyelven.

Molnos művészettörténészként a magyar műgyűjtéstörténet kiváló szakértője, aki ráadásul élvezetes stílusban ír - a könyv elején az 1945 előtti műgyűjtés alakjairól, a végén az 1945 utáni gyűjtőkről. Esszéiből nem csak a tárgyalt gyűjtő személyisége villan fel, de azok a folyamatok is, hogy az utóbbi kétszáz év politika- és kultúrtörténeti sorsfordulói hogyan határozták meg a magyar műgyűjtés történetét, irányát, jellegét. Érdekes tendencia például, hogy az I. világháború utáni időszakban gyűjtők fókusza a - a húszas-harmincas évektől a kortárs - magyar művészeti alkotásokra került, míg előtte a nagytőkések megengedhették maguknak, hogy a csillagászati árú francia impresszionisták mellett magyarokat is vásároljanak. Nemes Marcell (1866-1930) gyűjteményében Rembrandt, Tiziano, Goya és Greco mellett "1912 körül többek között tizenegy Courbet, hat Manet, hét Renoir, két Corot, hat Cézanne, két Degas, egy Gauguin, három eredeti és két - közel száz év múlva - hamisnak bizonyuló Van Gogh, két Monet és három elsőrangú Picasso" is fellelhető volt. Ezek mellett kávéházi barátaitól, a kor jeles magyar festőitől - Szinyei Merse Pál, Ferenczy Károly, Fényes Adolf, Rippl-Rónai József - is vásárolt.

Rippl-Rónai József: Nemes Marcell, 1912

Az új korszak elsőszámú gyűjtője, központi alakja már nem a Nemes Marcell-Herzog Mór-Hatvany Ferenc típus volt, hanem Oltványi Ártinger Imre (1893-1963) bankár, művészeti író, politikus megtestesítette ember volt, aki nem csak gyűjtötte, de propagálta is a kortárs magyar művészetet. "Kortársai közül főműveket birtokolt a Gresham-kör szinte minden alkotójától, többek között Czóbel, Berény, Egry és Bernáth életművéből, de gyűjteményének egyik gyöngyszeme a korábbi generáció titokzatos mesterétől, Gulácsytól érkezett: az ő, majd leánya, Oltványi Noémi lakását díszítette Gulácsy Lajos felejthetetlen festménye, a Naconxipánban hull a hó" -írja Molnos, akinek a könyv végén a Kádár-kor és a jelenkor műgyűjtési folyamatairól is pontos észrevételei vannak, amelyeket ezúttal meghagyunk a művet megvásároló olvasóknak.

A Műgyűjtők Magyarországon fontos alapmű, ami jóval több egy lexikonnál és nem csak a szakemberek, de a téma iránt fogékony nagyközönség számára is érdekes lehet, a könyv több mint 200 ábrája (portré, karikatúra, enteriőr-felvétel) pedig időkapszulaként nyújt betekintést a nagy magyar műgyűjtők lakásaiba - a falakon egy-egy Cézanne, Bálint Endre, vagy a kortárs művészek képeivel.

Takács Gábor: Műgyűjtők Magyarországon a 18. század végétől a 21. század elejéig, Kieselbach Galéria, 2012, 583 oldal, ár nélkül