Chuck Close: Nat (Fotó: Mudra László, további képekért kattints!)
"A Ludwig Múzeum új állandó tárlata – a legismertebb művek kiállításán túl – ezúttal a gyűjtemény egyik alapvető sajátosságára, az egykori „kelet” és „nyugat” párbeszédére hívja fel a figyelmet, különös tekintettel a rendszerváltás előtti időszakra, a hatvanas-nyolcvanas évekre" - áll a Szipőcs Krisztina által újragondolt – decemberben megnyílt - Az égbolt másik fele című gyűjteményi kiállítás ismertetőjében. A kurátor vezetésével ellenőriztük a koncepciót és persze a műveket is megnéztük.
A várhegyről a 2005-ben megnyílt Művészetek Palotájába költözött Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum elődje 1989-ben nyílt meg a Budavári Palota 'A' Épületében, akkor még Magyarországi Ludwig Múzeum - Nemzetközi modern művészeti gyűjtemény néven. A gyűjtemény alapját a Peter Ludwig csokoládégyáros, műgyűjtő és felesége Irene által Magyarországnak adományozott 70 művészeti alkotás adta. Azóta több mint 500 tételre bűvölt a múzeum gyűjteménye és az intézmény neve is megváltozott. A múzeum eleinte a Nemzeti Galériával működött társbérletben, majd 1993-tól a 2007-ben elhunyt Néray Katalin irányítása alatt egyre jelentősebb szerepet játszott a magyar és nemzetközi művészeti életben. Néray 2000-ben így fogalmazott: "A Ludwig Múzeum Budapest - Kortárs Művészeti Múzeum azt a kontextust akarja bemutatni, amely a magyar művészet és a nagyvilág művészete között mindig is fennállt, még akkor is, ha ezeknek a szálaknak az összekötése évtizedekeig nem állt érdekében a kulturális élet irányítóinak." A kilencvenes években a kulturális élet irányítói is belátták, hogy érdekük támogatni az új múzeum ügyét.
Jiri David: Rejtett kép (Peter Ludwig) (Fotó: Mudra László, galéria kattintásra nyílik)
Maximális haszon, minimális ráfordítással
A háború utáni - főleg a hatvanas-kilencvenes évek - amerikai, nyugat- és kelet európai művészetére koncentráló gyűjteményezési politika az alapító ízlését tükrözte. Ludwig a hatvanas évek közepén kortársként kezdte gyűjteni az amerikai pop-artot, emlékeztet Szipőcs Krisztina, majd vált a hetvenes évekre az irányzat - Karl Ströher mellett - egyik legjelentősebb európai gyűjtőjévé. Érdeklődése később a kortárs német, valamint a vasfüggönyön túli művészetre is kiterjedt. A háború után a mainzi egyetemen művészettörténetet és régészetet hallgató Ludwig 1952-ben vette el Irene Mannheimet, az aacheni csokoládégyáros lányát. Igazi kapitalistaként szállt be a bizniszbe és tett szert óriási vagyonra, ahogy ez az előtérben elhelyezett alkotásokról is kiderül. Jiri David Rejtett kép (Peter Ludwig) című 1995-ben készült kettős portréját - amelyen két jobb, illetve két bal arc van tükrözve - Szipőcs a kiállítás szempontjából azért találta érdekesnek, mert "Peter Ludwig két arcát mutatja: a szigorú kapitalista és a műgyűjtő, művészettörténész, múzeumalapító kultúrember."
A műgyűjtő kapitalistát jeleníti meg a Ludwig-házaspár megrendelésre készült kettős portréja is az orosz Dimitrij Dimitrijevics Zsilinszkijtől 1981-ből, míg Hans Haacke művészkönyve (Der Pralinemeister, 1981) kritikai szempontból vizsgálja Ludwig gyarapodását, vállalkozói és gyűjtői tevékenységét. "Utánajárt annak, hogy a Ludwig-féle csokoládé biznisz hogyan alakult, milyen cégek, cégcsoportok tartoztak hozzá, ezek milyen eredményeket értek el, hogyan bánt Ludwig az aacheni csokoládégyárban dolgozó nőkkel, a szakszervezettel" - mondja Szipőcs. Ludwig a "maximális haszon minimális ráfordítással" elv szerint tevékenykedett.
Dimitrij Dimitrijevics Zsilinszkijtől: Kettős portré: Irene és Peter Ludwig, 1981 (Fotó: Mudra László, kattints!)
Mindenki a gumibotra asszociált
A 2013-as év végéig látható kiállítás részeként Magyarországon először kerül bemutatásra Csákány István fiatal képzőművész nagyszabású installációja, a 2012-es kasseli dOCUMENTÁ-n bemutatott Szellemtartás, amely jól illeszkedik a kiállítás koncepciójába, hiszen a "kinek termelünk? miért termelünk?" kérdéseket felvető mű egy nyugat-magyarországi varroda fából megfaragott belseje, akár Ludwig nagyiparosi tevékenységével is párhuzamba állítható, illetve a Műértő a hazai művészeti élet legbefolyásosabb személyiségeit rangsoroló idei Power 50-es listáján egyből a harmadik helyre került művész "kasseli szereplése újabb lehetőséget ad arra, hogy a közép-kelet-európai szituáció ismét a nemzetközi párbeszéd részévé válhasson." Másrészt Csákány realizmusa összefügg a Szellemtartás mellett látható művekkel (Jean Tinguely, Daniel Spoerri, Domenico Gnoli alkotásai), amelyek szintén a gépkorszak, illetve a tömegtermelés kérdéseit vizsgálják.
Csákány István: Szellemtartás (Fotó: Mudra László, kattints a képre a galériáért!)
A 2007-es (1–2–3: Fókuszban a gyűjtemény) című kiállításhoz képest "erősebben vannak hangsúlyozva a párhuzamok az európai újrealizmus és az amerikai pop-art között, az Iparterv-csoport munkái pedig megjelenítik azt a történelmi pillanatot, amikor szinkronba került a magyar művészet a nyugat-európaival." A műtárggyá avatott ütött-kopott ólomcső, azaz Szentjóby Tamás Új mértékegysége, ahogy Szipőcs Krisztina mondja "az egyik legfrappánsabb műve az egész korból. Akkoriban az új mértékegység alatt nem csak az etalont értették, amelynek ez egyfajta kelet-európai verziója, amely nem is egy méter, nem is szép anyagból van, nem is úgy néz ki, hanem mindenki a gumibotra asszociált."
De itt lógnak Pauer Gyula 1970-es pszeudo-kiálltványának különböző verziói is, illetve a Galántai György és Beke László által szervezett 1972-es balatonboglári cseh-szlovák-magyar megbékélési akció dokumentumai, amelyek négy évvel a csehszlovákiai bevonulás után különös jelentőséggel telítődtek. Beke megkérte a művészeket, hogy mindenki mindenkivel fogjon kezet, majd a fotókat mátrixba rendezte.
Szentjóby Tamás: Új mértékegység (Fotó: Mudra László, kattints!)
Szupersztárok és tévedésből eldózerolt életmű
A Ludwig Múzeum szupersztárjai kétségtelenül Lichtenstein, Warhol, Jasper Johns és Rauschenberg. Ez volt az a téma - az amerikai pop-art -, amelyben Ludwig újító volt. Valamint a hiperrealizmus: Tom Wesselmann és Chuck Close képei. A fotorealizmusnak szentelt teremben masszívan állja a sarat Lakner László ironikus festménye a mosolygó, fiatal kazah gyapotszedőkről (1972) a francia Gérard Gasiorowski 1970-es munkájával, amelyen vietnami fiatalok tapsolnak egy hivatalos ünnepségen, amelynek ironikus hangvételéről Szipőcs nincs meggyőződve.
A „Francia terem”-ben egyetlen francia születésű művésztől sem látható semmi. Annál inkább magyar emigráns művészektől, mint Reigl Judit, akinek zenei kompozíciója (Prelúdium, a fúga művészetéhez, 1978) a Ludwigban is, akárcsak a Szépművészeti új állandó kiállításán egy Hantai Simon kép mellett látható. Ezek a Franciaországba emigrált magyar művészek nagy karriert futottak be külföldön, sokáig ismertebbek voltak ott, mint itt. Nem így a szerencsétlen sorsú Pátkai Ervin (1937-1985), akinek 1964-ben készült poliészter plasztikája látható a teremben. A szobrász párizsi műtermében robbant fel kísérletezés közben, majd tévedésből eldózerolták a műtermét - benne szinte a teljes életművel.
Andy Warhol: Single Elvis, 1964 (Fotó: Mudra László, kattintásra galéria nyílik)
Rendkívül szórakoztató Kele Judit projektje, aki úgy került Párizsba, hogy műtárgynak nyilvánította magát és megvásárolták egy aukción. A videón francia tévések faggatják arról, hogy milyen a viszonya a tulajdonosával.
Peter Ludwig egyetemi szakdolgozatának témája Picasso volt, két évtizeddel a diplomamunkája után pedig már Európa harmadik legnagyobb Picasso-gyűjteményét mondhatta magáénak - Párizs és Madrid után -, mégsem kereste a találkozást az idős mesterrel. Az itt látható festmények az életmű utolsó szakaszából valók. A Muskétás karddal (1972), a Matador és meztelen nő (1970), illetve a Tót Endrét is megihlető A muskétás (1967) a Ludwig Múzeum fő művei közé tartoznak. Tót 1999-es Távollévő képek sorozatában a Szépművészeti Renoirja és a Nemzeti Galéria Lilaruhás hölgye mellett éppen ehhez a képhez készített hiányképet. Kijelölve az eredeti festmény kereteit, mintegy arra utalva, hogy nem is annyira a képet, inkább magát a brandet látja a látogató. A művészettörténet csillogó neveit, a tárgyak helyett. Hiába függ a festmény az orrunk előtt, ha Picassótól nem látjuk azt.
Pablo Picasso: Matador és meztelen nő (Fotó: Mudra László, kattintásra galéria nyílik)
Az oroszok új generációja
A „Német terem”-ben kelet- és nyugat-német művészeket rendezte párhuzamba a kurátor, a terem összképén megfigyelhető, hogy nem is álltak oly távol egymástól a hetvenes és a nyolcvanas évek kelet-, illetve nyugatnémet festészeti törekvései: az expresszív-figuratív vásznak a német nemzeti múlt (Jörg Immendorf: Kapu II, 1980-1981) és az aktuális jelen nagy kérdéseit (Volker Stelzmann: Demonstráció II, 1974-1975) tematizálják. A sorból talán az új vadakhoz is sorolt, kelet-németből nyugat-németté lett A.R. Penck vászna (Metafizikus áthatolás egy zebrán, 1975) lóg ki, akinek művészete - némi utólagos okoskodással - már az amerikai Jean-Michel Basquiat festészetét előlegezi meg.
A terem sarkában látható Bódy Gábor és Marcel Odenbach kísérleti videója (Beszélgetés Kelet és Nyugat között, 1978). A filmen látható két alkotó beszélgetés helyett nyálbuborékokat puffogtat, lassan, érzékenyen. Szellemes munka a kommunikáció lehetetlenségéről.
Jörg Immendorf: Kapu II (Fotó: Mudra László, kattints!)
Szipőcs Krisztina a következő kiállítási egységnél felhívja a figyelmemet a múzeum harmadik emeletén megfigyelhető tengelyre: a volt Szovjetúnió művészeitől ellátni egészen a pop-artig. "Ezek a művészek már egy új generációt jelentettek, akik nem a hivatalos szovjet művészetet képviselték." Juurij Leiderman egyik fontos mukája (Megszületett, vidám, meghalt, 1989) mellett a moszkvai konceptualista művészek munkái - Vlagyimir Jankilevszkij és Eduard Steinberg - Malevicsre és társaira utalnak vissza, vagy éppen Moholy-Nagy Lászlóra, de a magyar Európai Iskolával, vagy a szürrealistákkal is lehetne párhuzamokat keresni.
Feketék a feketék ellen, fehérek a fehérek ellen
A "test terem" sötét falain Hajas Tibor és Arnulf Rainer munkái (Halotti maszkok, 1978) feleselnek egymással, felhívva a figyelmet arra, hogy bizony a hetvenes években egyes törekvések - jelen esetben a body art - szinkronban voltak más európai, jelen esetben az osztrák művészeti teljesítményekkel.
Innen nézve nem is lehetett volna máshol elhelyezni Erdély Miklósnak az 1984-es bécsi Orwell-kiállításra készült installációját, a Hadititkot. A volt Szovjetúnió művészei - a távolból felsejlik a pop-art - mellette az osztrák-magyar terem egyik oldalról, a másikról Yoko Ono sakk-készlete. A mű egy bénult helyzetet próbál megjeleníteni, a nyolcvanas évek közepének hidegháborús szituációjára reflektál, amikor az atomhatalmak már nem kezdhettek egymással háborút, mert különben eljött volna a világvége. Erre a patthelyzetre kínál megoldást Yoko Ono Játszd bizalommal (1986-1987) című alkotása: egy hófehér sakk-készlet. "Ha a feketék nem a fehérek ellen játszanak, hanem a feketék ellen, vagy a fehérek a fehérek ellen, akkor egy idő után egyszerűen már nem tudjuk, hogy ki melyik csapathoz tartozik és akkor van esélyünk arra, hogy nem öldössük egymást halálra" - magyarázza Szipőcs, és elmondja, hogy a művet a kilencvenes években ajándékozta a múzeumnak Havadtőy Sámuel, a művésznő egykori élettársa.
Yoko Ono: Játszd bizalommal (Fotó: Mudra László, kattints!)
A kiállítás Swierkiwicz Róbert nyolcvanas évekbeli vásznával (Meteorológiai jelentés 7/9, 1984), valamint Meurer Dóra konceptuális művével, A reverzibilis és felcserélhető mozgásfázisok sorozattal végződik (1972-1997). Utóbbi azt vizsgálja, hogy egy bizonyos időben zajló mozgást - például egy labda feldobása, gesztikuláció -, ha fázisokra bontunk, akkor hogyan változik a jelentése. "A fázisképek felcserélésével új történeteket kapunk egy komoly matematikai logika mellett egy hallatlan játékosság is van benne" - mondja Szipőcs Krisztina, akinek ez a mondata akár az egész kiállításra is érvényes lehet.
Ugyan a múzeum fontos művei közül több is raktárban maradt (Georg Baselitz, Keith Haring, Pinczehelyi Sándor stb.), az Égbolt másik fele így is fontos és lehetséges összefüggésekre világít rá a Ludwig Múzeum rendkívül gazdag gyűjteményének segítségével - egy kétarcú gyűjtő személyiségén keresztül.
Múzeumi kilépő (Fotó: Mudra László)
Utolsó kommentek