A The U.S. vs. John Lennon című dokumentumfilmben idős hippik, elpocakosodott aktivisták, az FBI ősz ex-ügynökei, tisztes oknyomozó újságírók és mosolygósra öregedett politikusok mesélnek John Lennonról, a kritikusai szerint naiv háborúellenes aktivistáról. No meg Yoko Ono. A Ludwig Múzeum Az égbolt másik fele kiállításhoz kapcsolódva vetítette David Leaf és John Scheinfeld filmjét.

A doku elején pár percet kap a Beatles három másik tagja is, továbbá bőségesen kijut a Lennon komponálta dalokból az Imagine-től kezdve a Give Peace a Chance-en át az Instant Karmáig. Aki Beatles-fanként ült be tehát a lumús vetítésre, annak pont ennyi járt. Minden más valami olyasmiről szólt, hogy Lennon jó, a kormány és a háború meg rossz. Ezt a film végére pont annyira volt könnyű belátni, mint amennyire a film elején, a közben eltelt száz perces filmidő alatt viszont ki tudott bontakozni egy fontos szegmens John Lennon életéből.

Ha netán valaki elbizonytalanodna

Nincs kusza narráció vagy bonyolult háttérfestés, a The U.S. vs. John Lennon egy klasszikus talking heades dokumentumfilm, nem problémázik saját műfajának jelenkori kihívásain. Van viszont rengeteg, ritkán látott (sajtó)fotó, koncertfelvétel, címlap, FBI-aktákból közölt részlet, tévéműsor, szöval archív anyag minden mennyiségben. Mindez összesen 18 interjúhelyzetben ücsörgő szereplő segítségével alkot kerek sztorit, így az „isten hangja” jellegű narráció helyett saját történetek támasztják alá a látottakat. Okokat a múltból kapunk, okozatokat a jövőbe vetítve látunk. A megszólalók szépen photoshoppolt hátteret is kapnak az éppen tárgyalt témákkal kapcsolatban, még a dalszövegek is általában az adott mondanivalóval egyeznek meg – csak ha netán valaki elbizonytalanodna.

A film előzetese

Lennon aktivizmusának történetét lineárisan ismerjük meg, így a marihuána birtoklásért lecsukott John Sinclair mellett kiálló koncert gyors, in medias res kezdése után Lennon családi és társadalmi hátterével indítunk. A film ezzel magyarázza fokozatosan kialakuló ellenállását a regnáló hatalommal szemben és érdeklődését a közügyek iránt általában. Látjuk Lennont, ahogyan munkásosztálybeli gyökereiről nyilatkozik, a „család régi barátja” felirattal ellátott megszólalók pedig mindezt kiegészítik azzal, hogy Lennon elhagyott gyerek, nem csoda hát, hogy lázadó lett. Mindeközben szól a Gimme Some Truth. Valahogy így kell elképzelni a filmet.

Lennon helyett zsákember

A legérdekesebb történetek az amúgy nevetségesen passzívan ábrázolt Yoko Ono művészetét is valamennyire képbe hozzák, bár konkrétan ezzel a vonulattal sajnos egyáltalán nem foglalkozik a film. A hatvanas évek végi Bed-in for Peace akciók (’69-ben Amszterdamban és Montrealban) vagy a pár által megalkotott, kevésbé ismert bagism kifejezés ugyanakkor gyönyörű példái a művészet társadalmi erejének (háborúellenes és polgárjogi aktivizmus) és a médiatudatosság jelenlétének is (a sajtó szándékos megvezetése és kifigurázása). A bagism („zsákizmus”) gyakorlatban egyszerűen azt jelenti, hogy valaki az egész testére zsákot húz. Így senki nem tudja megkülönböztetni a bőrszíne, a neme, a kora vagy bármilyen más külső jegy alapján. A zsákizmus, akárcsak a bed-in események, teljes értetlenséget váltottak ki a riporterek többségéből. Ha Lennon-interjúra vagyunk hivatalosak, de csak egy zsákba húzott párt kapunk, az valóban nem lehet kifejezetten megnyugtató.

Ahogyan a filmben látjuk, Lennonék azt magyarázták odabentről, hogy ők totális kommunikációt folytatnak: mivel nem láthatóak, csak hallhatóak, a kintiek megérthetik valódi üzenetüket.

A film során fokozatosan rajzolódik ki a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején New Yorkban kiteljesedő, aktivista ex-beatle képe. A film Lennon személyes, Love Me Do kontra Revolution tengellyel leírható fejlődésével párhuzamosan követi végig a vietnami háború és a hippi mozgalom éveit egészen a ’68-as kiábrándultságig, majd a Watergate-botránnyal Richard Nixon elnökségének bukásáig. Lennon 1971-ben költözött New Yorkba, ahol háborúellenes akcióit és radikális baloldali barátait megunva a kormány ’72-ben indított el ellene egy egészen ’75-ig elhúzódó kiutasítási pert, melyet végül megnyert. Ekkor született meg Ono-val közös fia is, Sean, amely pillanatot a film rendezői tökéletes nyugvópontnak éreztek munkájuk végéhez. Az utolsó képek egyike az idilli Lennon-Ono családot mutatja, majd a zenét lövések dördülése váltja fel és a gyilkosságot bemutató felvételek után Yoko kimondja a végső tanulságot: Lennon zenéje és gondolatai tovább élnek ma is.

Túl sok a tanulság

A dokumentumfilm legnagyobb hibája éppen ez a fajta didaktikusság, Lennon jézusi pozícióba emelése. Nincs szó a Beatles felbomlása körüli kellemetlenségekről, az első fiáról, Julianről vagy May Pangről, akivel Lennon Onótól való elszakadásakor járt éppen felesége tanácsára. Egyáltalán nem kell, hogy elnyelje a filmet a bulvár, viszont így a tökéletes pár és tökéletes szerelem képe sem teljesen hiteles. A film ugyanis a családi szálak boncolgatása nélkül is folyamatosan fenntartja a szükséges feszültséget a kifejtetlen gondolatok és megválaszolatlan kérdések mellett a sokak számára ismeretlen tények folyamatos adagolása miatt (kivételt itthon talán A Dakota ház fantomja- John Lennon eltitkolt élete és halála című mű olvasói jelenthetnek).

Tényleg indokolt volt Lennon FBI-ügynökök által való figyeltetése a hetvenes évek elején? Mit jelent a művészet mozgalmi ereje a politikával szemben – és amellett? Miben másak a jelenlegi körülmények (vetítse ezt le mindenki saját magára), mint ami ellen a hatvanas években és a hetvenes évek elején lázadtak az aktivisták? Milyen eszközei vannak a hatalomnak és milyen eszközei az aktivizmusnak? Ahogyan Yoko, mi is azt mondhatjuk: ezek a kérdések ma is épp olyan aktuálisak.

The U.S. vs. John Lennon (2006, 99 min)
Rendezők: David Leaf, John Scheinfeld