Erró: Nagy intenzitás, 1991 (Fotó: Pályi Zsófia, galéria kattintásra nyílik)

November végén hivatalosan is megnyílt a Szépművészeti Múzeum új, 20. századi és kortárs állandó kiállítása a múzeum alagsorában, a Majovszky-teremben. A 60 művet bemutató kiállítás részben a múzeum modern gyűjteményének mintegy 800 tételéből, részben letétekből állt össze. Renoir 1892 körül készült lányportréjától a Red Hot Chili Peppers is megihlető osztrák szobrász, Erwin Wurm 1991-ben készült alkotásáig számos nemzetközileg jegyzett alkotó - köztük emigráns magyar művészek - munkái láthatók a hat hófehér teremben, ahol Fehér Dávid, a kiállítás társkurátora vezetett végig minket.

Csak Kokoschka maradt a helyén

A Majovszky Pál (1871-1935) műgyűjtőről elnevezett teremben a századfordulós kiállítás helyén látható a válogatás a 20. századi gyűjteményből, míg a századforduló anyagát integrálják a szintén újrarendezett 19. századi állandó kiállításba. "Ha megvalósult volna a múzeum tervezett földszint alatti bővítése, több helyünk lett volna a huszadik századi és kortárs gyűjtemény bemutatására" - avat be Fehér Dávid.

Az új kiállításon - ahol egyedül Oskar Kokoschka két műve maradt a helyén - egy szűk válogatást mutatunk be Orosz Márton kurátortársammal a 20. századi és kortárs gyűjteményből, amely egyben a múzeum mindenkori kortárs gyűjtési koncepciójának is hű tükre. A Szépművészeti a századfordulón igen progresszív nemzetközi kortárs művészetre irányuló gyűjtési programmal rendelkezett, amely a század első évtizedeiben megtorpant, később inkább esetlegesen kerültek be nemzetközi rangú műtárgyak a gyűjteménybe: Victor Vasarely például 1969-es Műcsarnokbeli retrospektív kiállítása után több munkáját és nemzetközi gyűjteményének egy részét ajándékozta a Szépművészeti Múzeumnak. Ezek után a 80-as években vett újabb lendületet kortárs és modern művészet gyűjtése, majd 1991-ben Brian Montgomery brit üzletember mintegy 150 kortárs brit művész munkáit tartalmazó gyűjteményét adományozta a múzeumnak, amelyből több az új állandó kiállításon is látható.

Adolf Luther: Energetikus plasztika, 1978 (Fotó: Pályi Zsófia, galéria kattintásra)

Trendeket akar bemutatni

A kiállítás felé tartva Fehér Dávid Fernando Botero önarcképére hívja fel a figyelmet, aki a mintegy egymillió dollárt érő festményt 2010-es kiállítása után ajándékozta a múzeumnak. "Abba a narratívába, amit mi elképzeltünk lent, nem tudtuk beilleszteni, ugyanakkor a lépcsősorral szemközt remek átmenetet képez a Régi Képtár és a modern gyűjtemény világa között" - magyarázza, hogy miért áll külön ez az alkotás. Miután felhívja a figyelmet, hogy a Majovszky-terem terei sajnos nem ideálisak egy ilyen kiállításhoz, így azzal kellett dolgozni, ami volt: "fontos volt hogy egy olyan látványvilágot alakítsunk ki - egy klasszikus white cube-ot hozzunk létre, egy neutrális teret -, amely a tekintetet a műalkotásokra irányítja. a padlókat is átalakítottuk és a falakat fehérre festettük" - mondja. A múzeum anyagát letétekkel egészítették ki, László Károly, Vass László, a Hegyi Lóránd által alapított Artaria Alapítvány és Marghescu Mária galériás letéti anyagai láthatók a különböző termekben, valamint Lakner Lászlótól és Tót Endrétől kaptak letéteket.

"Ez az állandó kiállítás olyan célt is szolgál, hogy különböző tendenciákat, stiláris egységeket mutassunk be, nincs tematikus vezérfonal, sokkal inkább trendeket szeretnénk bemutatni a gyűjtemény segítségével, a számunkra rendelkezésre álló műveket próbáltuk egymás összefüggésében láttatni laza kronologikus rendszerben, stiláris vagy tematikus egységekre bontva" - mondja a kiállítás koncepciójáról.

Pierre-Auguste Renoir: Leány mellképe (1892 körül) és Tót Endre: Leányarckép (1999) (Fotó: Pályi Zsófia)

A hiánygazdagság képei

Fehér Dávid leszögezi, hogy a Szépművészeti nem kortárs művészeti múzeum, gyűjteményi arculatát a klasszikus mesterek határozzák meg. Az első terembe be sem kell lépni ahhoz, hogy megpillantsuk Renoir Leány mellképét (1892), amely Tót Endre "hiányképe" mellett látható, amelyet a művész ajándékozott a múzeumnak. A kép az eredeti Renoir-festmény méretének megfelelő üres, fehér négyzet, alatta a cím: Renoir: Leányarckép (1999). Fehér szerint Tót munkája "arra is fölhívja a figyelmünket, hogy a branddé váló klasszikus művészeti ikonok mennyiben válnak számunkra láthatatlanná, abban az értelemben, hogy nem a festményt nézzük, nem a festménynek a szenzuális, érzéki megnyilvánulását, hanem inkább Renoirt, mint márkanevet. Tót festménye felkiáltójel a láthatatlanná váló mű mellett, ennyiben nem képromboló gesztus, ahogy azt Tót Endre kapcsán gyakran szokták mondani, hanem felszólítás a látható kép érdekében. Tót Endre képei a hiánygazdagság képei."

Molnár Vera: A Montagne Sainte-Victoire huszonöt négyzetre bontva, 2004 (Fotó: Pályi Zsófia)

Az első teremben látható Vera Molnár (1924) A Montagne Sainte-Victoire huszonöt négyzetre bontva (2004) című alkotása, amely matematikai, kvázi digitális rendszerré, sajátosan értelmezett Gauss-görbévé képezi le Cézanne festményét, egyben a most látható nagy Cézanne kiállításhoz is kapcsolódik. A szerb származású művész, Braco Dimitrijević (1948) Triptichos Post Historicus (1988) C-printje mellett Michelangelo Pistoletto (1933) Festőállvány részlete képpel (1962–1975) című képét találjuk. Egy kép vakrámájának fényképét látjuk a tükörfelületre helyezve. "A mű Diego Velázquez leghíresebb képét, Az infánsnőket is játékba hozza: a befogadó, mint szubjektum jelenik meg a művön tükröződve, a mű mögött, kvázi az alkotó pozíciójába kerülve" - mondja Fehér.

Pistoletto mellett Joseph Beuys multiplikája tűnik fel, amelyet az 1980-as években vásárolt a múzeum. Ez A három tonnás kiadás, a sorozat alapjául szolgáló felvételeket egy Lothar Wolleh nevű fotós készített Beuys stockholmi kiállításának installálása során. Beuys ezeket a fotókat átdolgozta, aláírta, rajzolt rájuk valamit. A művész itt a Duchamp-i ready-made fogalmát gondolja tovább. "Beuys azt mondja, hogy bármilyen emberi gesztus lehet műalkotás" - meséli a kurátor, és hozzáteszi, hogy "ez a terem egy módszertani bevezető, a válogatás szempontjainál az volt a célunk, hogy olyan kiállítást hozzunk létre, amely dialógusképes a jelentős múzeumok huszadik századi állandó kiállításaival, elhelyezhető az “art world”-ben olyan művészeket, illetve műveket mutatunk be, akik részei a nagy nemzetközi kontextusnak: külföldi művészeket, vagy emigráns magyarokat, akik rendszeresen megjelennek nagy múzeumi kiállításokon."

Joseph Beuys: Három tonnás kiadás, 1973-1985 (Fotó: Pályi Zsófia, kattintásra galéria nyílik)

A korai modernizmus koherens képe

A második termet Fehér Dávid "László Károly-teremként" emlegeti, utalva a neves magyar gyűjtő letétjeire, például Erich Buchholz (1891-1972) a német modernizmus fontos alakjának Absztrakt relief című képére a húszas évek második feléből, vagy a Buchholzzal egykor személyesen is jó kapcsolatot ápoló Bortnyik Sándor bécsi emigrációban (1919-1925) festett Absztrakt kompozíciójára (1923), illetve a szintén barát Moholy-Nagy László (1895-1946) Kompozíciójára (1922).

A húszas években a fentiekkel együtt kiállító, majd Londonba emigráló Péri László (1899-1967) Betonreliefjei viszont már a Szépművészeti gyűjteményéből származnak, ahogy Alekszandr Rodcsenko (1891-1956) fotográfiái is (A művész anyja, 1924; Vlagyimir Majakovszkij, 1924; Térkonstrukció, 1920; Üveg és fény I., 1928). Ebbe a terembe került a két Kokoschka is, az 1954-ben vásárolt Veronika kendője (1909), illetve a művész 1964-ben vásárolt plakátterve a Der Sturm folyóirathoz (1911).

"Ennek a teremnek a fő rendező elve, hogy a korai avantgárdot, a korai modernizmust mutassuk be, a konstruktivista trendeket. Igyekeztünk minél koherensebb, homogénebb egységeket létrehozni" - mondja Fehér.

Alekszandr Rodcsenko: A művész anyja, 1924 (Fotó: Pályi Zsófia, kattintásra galéria nyílik)

Emigráns magyarok a szürrealizmus után

A harmadik termet, amely a szürrealizmus utáni (informel, stb.) trendeket mutatja be, akár a magyar emigráns művészek termének is nevezhetnénk, ha nem lenne ott Marghescu Mária letétje, Eduardo Chillida (1924-2002) Lurra G-124 (1989) című samott kisplasztikája.

Hantaï Simon (1922-2008) Absztrakt kompozíció (1951–1952) című festménye a múzeum egyik utolsó, komolyabb szerzeménye, meséli Fehér Dávid, aki azt is elmondja, hogy a mű a negyvenes-ötvenes évek - Kállai Ernő által bioromantikának - nevezett szemléletéhez hasonlítható, amelyet Magyarországon olyan alakok képviseltek mint Gyarmathy Tihamér, Lossonczy Tamás, vagy Martyn Ferenc. Bár Hantaï nem tartozott ebbe a körbe - ő akkor már Franciaországban tevékenykedett -, de egy hasonló összefüggésrendszerben mutatható be. Munkái az absztrakció és a figuráció határán mozognak. "Kvázi organikus, geometrikus formák jellemzik, a festői kísérletezés, a karcolások, visszakaparások nagyon izgalmas fakturális minőségeket eredményeznek. Hantaï nagy karriert futott be Párizsban, nincs olyan francia múzeum, amelyiknek ne lenne ott az állandó kiállításán Hantaï".

Etienne Hajdu (1907-1996) Viktória című szobra (1955) is egy ilyen organikus képalkotás kontextusában láttatható, de Reigl Judit (1923) festménye is, a Fúga két tételben (1980), amelyet 1983-ban vásárolt a múzeum. André Breton már az ötvenes években nagy jövőt jósolt Rieglnek. Az itt látható munkájában konkrét zene asszociációk jelennek meg. "Lehet tudni, hogy Bach fúgáit hallgatta festése közben" - mondja.

Itt látható Kemény Zoltán (1907-1965) Menekülő vonalak című fémreliefje (1955). Kevesen tudják, hogy a Svájcban ismertté vált művész 1964-ben a Velencei Biennálé nagydíját is elnyerte. Szintén külföldön vált ismertté Kepes György (1906-2001), aki teoretikusként, az MIT professzoraként sokat foglalkozott a látvány tudományos analízisével, akárcsak munkáiban, például az itt látható Vagabund túnusok (1970) című festményében is, amelyet ő maga ajándékozott a múzeumnak 1970-ben. "Ez a kép is az organikus formák, a homokszerűség, a földszerűség összefüggésében láttatható. Olyan mint egy felülről szemlélt mikro-, vagy makroszkopikus látvány" - mondja a kurátor.

Kepes György: Vagabund tónusok, 1970 (Fotó: Pályi Zsófia, kattints a székre!)

Osztályozd a fésűket a fogaik száma szerint

A negyedik teremben többek között a bécsi akcionizmus két legfontosabb alakjának, Hermann Nitschnek (1938) és Otto Muehlnek (1925) az alkotásai láthatók - az Artaria Alapítvány letétjei -, illetve az idén elhunyt nagy katalán művész, Antoni Tápies két műve: egy papír alapú aquatinta mű (Diptichon, 1988) és egy kisplasztika, a Gótikus láda(1989). Fehér Dávid felhívja a figyelmet arra, hogy "Tápies művészetének visszatérő motívumai a keresztek, a sokértelmű képletek, műveibe gyakran integrál különböző nem nemes anyagokat. A kortársak közül Beuys és Arnulf Rainer is előszeretettel használta a szimbolikus jelentéssel telítődött keresztet, ahogy Tápies is ezen a kis ládán, amely a múzeum egyik legutóbbi szerzeménye. 2009-ben vásárolta a múzeum Marghescu Máriától, aki egykor hannoveri galériájában a híres katalán mestert is bemutatta."

Tápies és az akcionisták mellett a német informel fontos alakjának, Emil Schumachernek (1912-1999) G-1/87 című munkája (1987) is ide került, valamint Magdalena Abakanowicz (1930) alkotása a Ketrec II. (1986). Az Abakanowicz-mű 1988-ban került a múzeumba, amikor a művésznő a Műcsarnokban állított ki. A Ketrec párdarabja a chicagói Modern Múzeum állandó kiállításán látható. Ugyancsak itt látható Lakner László egy festménye, a Duchamp - Töredék (1996). "Ezen egy poétikus Duchamp-idézet olvasható: osztályozd a fésűket a fogaik száma szerint. Ez Duchamp Fésű ready-made-jével függ össze, amelyet Lakner korábban megfestett fotorealista módon" - magyarázza Fehér.

Magdalena Abakanowicz: Ketrec II., 1986 (Fotó: Pályi Zsófia, kattintásra még több kép)

Tisztelet a négyzetnek

Az op art, a kinetikus művészet és geometrikus absztrakció jegyében fogant alkotásokat bemutató terem rendezőelve a négyzet, mint a szuprematista festészetből is ismert alapvető geometrikus egység. Itt van például Josef Albers (1888-1976) egy klasszikus munkája a Tisztelet a négyzetnek: Allegro (1963), Vass László letétje, vagy Vasarely ajándéka a Tlinko-F (1956-1962) (1950–1958), amely szintén a négyzettel, mint látványképző elemmel operál. A Heinz Mack és Otto Piene által 1958-ban alapított német ZERO-csoportból csak Piene művei hiányoznak, Mack (1931) Fényrotor (1963) című négyzetbe komponált köre, és a csoporthoz 1961-ben csatlakozott Günther Uecker (1930) Poetikus sor (1958-1977) című munkája egyaránt 1978-ban került a múzeumba. (Ueckernek éppen a napokban nyílt kiállítása a Szépművészetiben.)

Részben ezekhez a geometrikus trendekhez kapcsolódik François Morellet (1926), akinek Gömb című alkotását (1965 körül) Vera Molnár adományozta a múzeumnak. Henryk Stażewski (1894-1988) két letisztult, a hetvenes években készült festményének, illetve Bridget Riley (1939) Színes szürke sorozatának (1972) szintén a négyzet a fő témája, ahogy Adolf Luther (1912-1990) Energetikus plasztikájának is (1978). Fehér elmondta, hogy a brazil Jesus Rafael Soto (1923-2005) Azúr és fekete (2003) című munkáját nagyon szeretik a látogatók, mivel a néző mozgása során folyamatosan változik a mű látványa a vibrálás illúzióját hozva létre, míg a Brian Montgomery ajándékaként idekerült Kenneth Noland-mű, a a geometrikus absztrakció, illetve a hard edge mentén értelmezheto Árnyékvonal (1968) már átvezet az utolsó terembe.

Tisztelet a négyzetnek. François Morellet, Victor Vasarely és Bridget Riley munkái (Fotó: Pályi Zsófia)

Kontinentális pop-art

Az utolsó terem heterogénebb: a pop-arttal és az arte poverával összefüggésbe hozható művek kerültek ide. Pélául Alberto Burri (1915-1995) kompozíciója, a Cellotex V. (1985), amely az anyagokkal és a felületekkel való kísérletezés izgalmas példája, vagy az izlandi születésű Párizsban élo Erró (1932) Nagy intenzitás (1991) című képe, amely, ahogy Fehér Dávid mondja, az amerikai pop-artra egy érdekes kontinentális reflexió. Mintha Roy Lichtenstein európai megfelelője lenne, de Errónál nagyon explicit politikai tartalmak is megjelennek. Másik példa a pop artra Joe Tilsonnak (1928) szintén a Montgomery-gyűjteményből származó kompozíciója, az Űrhajós (1968), amely filmcsíkszerűségével, sokszorosított jellegével reflektál a pop-artra.

A brit szobrász, Anthony Caro (1924) Katalán ének (1987-88) című műve örvendetes példája a szponzorációnak, ahogy Fehértől megtudtuk az alkotás 1994-ben a Postabank vásárolta meg a Szépművészeti Múzeum számára. A francia Claude Viallat (1936) és a holland Armando (1929) festményei mellett fontos megemlíteni az osztrák szobrászt, a főleg egyperces szobrairól ismert Erwin Wurmot (1954), aki az új kiállítás legfiatalabb alkotója. Pályafutásának korai szakaszából, 1991-ből látható itt egy cím nélküli műve, egy esetlegesen elhelyezett ruhadarab, amely azáltal lett muzealizálva, hogy egy posztamensen áll üvegbúra alatt. "Gegszerű, humoros, vicces, a hétköznapi tárgyak frivol újrahasznosítása" - mondja Fehér és felhívja a figyelmet a művész és a Red Hot Chili Peppers szoros kapcsolatára. Az együttes a Can’t stop című klipjében idézi meg az osztrák művész munkásságát.

Antoni Tápies: Gótikus láda, 1989 (Fotó: Pályi Zsófia, még több képért kattints!)

Ez a néhány tér, amit eddig Majovszky-teremként ismertünk egy új arcát mutatja a Szépművészeti Múzeumnak. Érdekes és fontos szeletét láthatjuk benne a Fehér Dávid által oly sokszor említett nemzetközi diskurzusnak. Egyéni választásokat, a múzeum saját gyűjteményét jól megválasztott letétek egészítik ki, de más szempontok is szerepet játszottak. Ahogy a kurátor fogalmaz: "a művek elrendezése során nem csak a művek művészettörténeti kontextusát kellett mérlegelnünk, hanem primer esztétikai szempontok is fontos szerepet játszottak, fontosnak tartottuk, hogy a termek vizuális szempontból is koherens egységet alkossanak, a művek ne kioltsák, hanem erősítsék egymást, az együttállások, összefüggések újabb és újabb értelmezési lehetőségekre világítsanak rá".


Még több kép a Szépmű új kortárs tárlatáról erre tekinthető meg.