Az Idegen pályán című kiállításon Szász Lilla és Barakonyi Szabolcs sok tekintetben egymásra rímelő, hasonló kontextusban gondolkodó munkái találkoztak össze a boncasztalon. A munkák történetközpontúak, Barakonyi videójában Párizsban élő magyar értelmiségiek portréit mutatja meg, villant fel történeteket és gondolatokat az idegenben való létről, az elszakadásról, otthonról, munkáról. Szász Lilla három sorozatában azonos történelmi múlt által összekötött kis közösségeket jár körül, amelyeket egy háború kapcsol össze, valamint az otthontalanság, idegenbe szakadtság. Péntekig látható a kiállítás.

Szász Lilla három sorozatából láthatunk fotókat, illetve ízelítőt. Az Elvtársak (2010) orosz zsidó férfiakat és nőket mutat be, akik a II. világháború alatt a Szovjetuniót szolgálták, hazájukat, de a háborút nem sokkal később követő antiszemita hangulat, tisztogatási hullám miatt emigrálni kényszerültek. Otthonuk most látszólag az USA, New York, de lelkükben, és természetesen otthonuk belsejében is mintha még a Szovjetunióban élnének, egy háborús múltban. Életük valószínűleg legnehezebb, de legszebb ideje a II. világháború volt és ennek az időnek az árnya és identitásképző ereje borul rájuk hatalmas fellegként. Életük és otthonuk, a lefotózott enteriőrök is egy folyamatos időutazásról beszélnek. Ezek az emberek több szempontból is idegen pályán élnek: térben távol otthonuktól, másrészt időben is messze távol attól, ahol, amiben élnek. Az időszak azonban, amiben élnek, nem valós: a nosztalgia sohasem a valóságról, hanem annak megkonstruálásáról szól.



A Sorstársak (2011) olyan, ugyancsak orosz zsidó katonákról szól, akik az amerikai letelepedés, a zöld kártya reményében léptek be az amerikai hadseregbe. Már leszereltek, tehát sikerült letelepedniük abban az idegenben, ahova vágytak, de nem beszélnek az ide vezető útról, a háborúkról, amiben részt vettek. Itt mintha egy fordított viszony lenne: a háború nem identitásképző elem, nem a végső viszonyítási pont, nem a nosztalgia terepe, hanem inkább az elfojtásé. Idegen terepen, idegen célokért küzdöttek a katonák, hogy idegenbe jussanak, ami feltehetően az ígéret földjét jelentette számukra.

A Szabadságharcosok (2011) mögött bonyolultabb történet van, egyrészt a Magyar Zsidó Szabadságharcosokért Emlékbizottság tagjait láthatjuk, amely szervezet az 1848-49 szabadságharc zsidó szabadságharcosainak emlékét hivatott ápolni, másrészt a Magyar Szabadságharcos Világszövetség tagjait, akik az 1956-os szabadságharc zsidó résztvevőinek emlékét ápolják vagy maguk is részt vettek a harcokban.

Barakonyi Szabolcs a kiállításon nem fotográfiáival vesz részt, hanem Miért szebb itt a virág (2011-2012) című 20 perces videójával. A videóban Stenczer Sári, Kerekes Anna, Esterházy Marcell, Sarkantyú Illés, Baranyai Judit, Gróf Ferenc, Palotai Csaba, Várkonyi Zsuzsanna, Rigler András párizsi életéről látunk kis etűdöket, a háttérben a szereplők hangját halljuk: életükről beszélnek, a Magyarországról való elutazás okáról, otthonról, idegenről, maradásról, hazaútról és a munkáról. A videó munka háttere személyes, 2011-ben Barakonyi maga is Párizsban élt ösztöndíjasként.

A kiállítás azonban inkább a fent elmondottak ígérete, mintsem megmutatása. Az anyagok fáradtak, felületesek és jórészt automatikusnak tűnnek, tehát jól bevált, bejáratott koncepcionális és formai mechanizmusok minden különösebb invenció nélküli működtetésének. Szász Lilla három sorozata túl sok az adott térbe. Egyik sorozat sem tud igazán kibomlani, holott a munkák történetmesélőek, narratívak, lényeges lenne az adott közösség, és adott szereplői életének mélyebb, alaposabb megismerése. A sorozatokból látható képek nem győznek meg arról, hogy látnánk, amit a koncepciót leíró szövegből kiolvasunk, és ami az anyagban benne lehetne.

Idős emberek, katonai ünneplőben, sok-sok kitüntetéssel, saját lakásuk tereiben. A beállítások jórészt frontálisak, az enteriőrökből nem sokat látunk és a szereplők egyéniségéből, életéből sem, nem kerülünk közel senkihez. Egyfajta automatizmus működik, ami abban bízik, hogy elég egy koncepciót leírni, és készíteni pár beállított fotót egy-két szereplőről, máris feltárul, megképződik valami igazság, valóság, létrejön valami reflexió a sokszor bonyolult identitás-viszonyokra, térbeli-időbeli idegenségre, emlékekre, valóságra, nosztalgiára. Tudjuk, mit kellene látnunk, de nem látjuk.

Fotográfiailag, jelentéstanilag pedig indokolatlannak érzem a képek némiképp lo-fi megvalósítását. Nem hiszem, hogy szándékos, mert nem találom indokát annak, hogy az anyag, a képek úgy néznek ki, mintha a ’80-as években készültek volna ORWO filmre Lubitel kamerával.

Barakonyi Szabolcs anyagában is jóval több lehetőség van, mint amit megvalósít. A munka összeállítása némileg ad hoc, kicsit túl kézenfekvő, és némileg médiumidegen: videón nézzük fotók váltakozását és a képek alatt rövid interjúkat hallunk, illetve rövid monológokat, amelynek szereplői a röpke 5-6 percben, amennyi időkeretük van, megpróbálnak elmondani valamit arról, miért vannak Párizsban. Amit hallunk, jórészt közhelyes, üres és nem megvilágító erejű. Annak fényében sem, ha adott esetben ismerjük az alkotó, művész, kurátor stb. nevét, alkotásait. A munkának, az élettörténeteknek egyszerűen adott szerkezetben és hosszban nincs, és nem lehet mélysége, tere a kibomlásra. Itt is a szoros olvasat, az aprómunka, a részletek hiányoznak, az alaposabban körüljárt, megmutatott egyedi narratívák, élettörténetek, amitől érdekes lehetne, amikből voltaképp kibomolhatna az otthon-idegenség probléma.

Fotográfiailag fogalmazva: nagy felbontást és gondos, minden részletre való odafigyelést igénylő munkák vannak itt egyelőre csak - sajnos - felvázolva. Az irodalom nyelvén: egy-két elkezdett mondatot látunk, olvasunk és regények/elbeszélések terveit, magát a művet nem. Azt még alaposabban meg kellene csinálni.

Szász Lilla és Barakonyi Szabolcs: Idegen pályán. 2B Galéria, 2013. május 9. - június 7.