Icko Dávid: There is Hopper in the Woods, 2012 (Fotó: Hajdú D. András)

A dioráma egy majd kétszáz éves műfaj, amely az utóbbi évtizedekben finoman szólva sem volt a képzőművészeti  érdeklődés homlokterében. A dioráma műfaja ettől függetlenül él és virágzik, ahogy ezt a Chimera-Projekt Is This Real? című kiállítása is bizonyította.

Párizs, 1822: Louis Daguerre a prefotografikus idők nagy vizionáriusa és Charles Bouton festő megnyitja az első dioráma-színházat, amelyben óriási méretű áttetsző vásznakra festve, a fények és újabb vásznak használatával kelti életre a Chartres-i katedrálist, vagy éppen Rouen városát. Egy-egy előadás 350 jórészt álló nézőt kápráztat el egészen az 1830-as évek végéig, amikor a színház leég.

Budapest, 2013: A tavaly decemberben Mittich Boglárká és Patrick Urwyler irányításával megnyílt Chimera-Project kiállítótérben Is This Real? címmel nyílik kiállítása négy fiatal alkotónak (Icko Dávid, Karácsonyi László, Máriás István / Horror Pista, Szabó Eszter). A három hétig látható tárlat a dioráma műfajának kortárs értelmezéséit mutatta be.

A két megnyitó között eltelt majd kétszáz évben sokat változott a műfaj. Míg Daguerre diorámái 6x7 méteres vásznak segítségével váltak látvánnyá, a mai diorámák általában kisebbek, az itt kiállított dobozok nem haladják meg a fél métert sem. A mozivászon méretű valóságillúziók - akár kukucskálólyukakon kémlelhető - vitrin nagyságú valóságszeletekké váltak. A fókusz is máshová került: az első diorámák híres épületeket, tájakat, városrészeket mutattak be, a kortárs értelmezések már régen felszabadultak ezen tematikus kötelékek alól.

Kiállítási enteriőr Icko Dávid dobozával (Fotó: Hajdú D. András)

Az itt látható művek, akárcsak a ma a dioráma műfajával foglalkozó művészek többségének alkotásai is, technikailag inkább a 20. század első harmadának múzeumi diorámáit idézik, amelyek modelleken igyekeztek bemutatni a világ múzeumban ki nem állítható szeleteit, mint például egy bölénycsordát a prérin. A makett-, illetve modelljelleg a szemléltetés és a helyettesítés okán volt indokolt, hiszen szándéka szerint ez a fajta dioráma a valóság méretarányos kicsinyítésére törekedett, még akkor is, ha soha nem egy valóságos történést modelleztek le, hanem egy olyat, amely akár meg is történhetett volna.

A dioráma a tudományos szemléltetés korszerű eszközeként csempészte vissza a múzeumba a színházat, amely mindig is része volt annak. Tudományos kutatók építgették fragmentált történeteiket a terepasztalon 35-szörös kicsinyítésben és erősen bíztak benne, hogy a fikció, amit létrehoztak közelebb viszi majd a látogatót a valóság jobb megértéséhez.

Máriás István-Horror Pista: Új triász kori áldozatbemutatás, 2013 (Fotó: Hajdú D. András)

A médium ilyen használati módja a mai napig él a történeti és természettudományi múzeumokban, még ha valamelyest háttérbe is szorult, de a kortárs képzőművészek is el-eljátszanak vele, ahogy azt Sue Blackwell, Hiroshi Sugimoto és a Chapman fivérek munkái bizonyítják, akiktől Horror Pista, polgári nevén Máriás István Ronald McDonald figuráját, pontosabban annak felhasználását kölcsönözte.

Máriás műanyag gyerekjátékokból (dinoszaurusz, McDonalds-bábu, teve, műanyag ház) állítja össze színes trash-diorámáit, amelyek így az amerikai típusú fogyasztói kultúra rövid élettartamú tárgyaiból nyernek a befogadó által új jelentéseket a vitrin alatt, ahol láthatók. A teve, a pálmafa és a szamárhátív közel-keleti kulturális kódjai olyan amerikai jelképekkel találkoznak a búra alatt, mint a westernfimekből ismert épülettípus, a Szabadság-szobor és a dinoszaurusz. Tényleg már csak egy Shell töltőállomás hiányzik Új triászkori áldozatbemutatás című munkájából (2013), egy merészebb kiadó akár Samuel P. Huntington A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című alapművének borítóképeként is használhatná a dioráma reprodukcióját. Ennél enigmatikusabb másik alkotása az Ádám és Éva. Kiűzetés a paradicsomból (2013), amelynek hideg fényben úszó elemei (börtönfal, őrtorony, farkas, koponya, autógumi) a Mad Max-filmek posztapokaliptikus világa felé visznek.

Karácsonyi László: Deep Show, 2010 (Fotó: Hajdú D. András)

Karácsonyi László (Leslie X-Mass) szintén bátran használja a gyerekjátékokat mikrokozmoszaihoz. Deep Show című munkájában (2010) három porcelánnyúl látható egy szobadoboz körül, amelynek közepén egy Barbie baba fekszik állig betakarózva, az ágy mellett gránátot hajító műanyagkatona őrzi álmát, a szobában homokzsákok, gépfegyver, a falon dinoszauruszfej, macskaportré. A diorámát kukucskálólyukon keresztül láthatjuk miközben villámlás hangjait halljuk. Nem kevésbé szofisztikált Deer Show című alkotása (2013), amely akár a szent kukkolás emlékműve is lehetne, amennyiben a befogadás egy félig vallásos, félig voyeur pozícióba kényszeríti a nézőt, aki miközben a kukucskálólyukon egy szarvas rúdtáncát látja, vörös függöny előtt térdel egy imazsámolyon.

Icko Dávid: Cím nélkül, 2013 (Fotó: Hajdú D. András)

Icko Dávid négy szürke dobozba rejtette világát, amelyet mintha David Lynch, Aki Kaurismaki, Edward Hopper és Bodor Ádám tájaiból ötvöztek volna. A filmszerűség, a finom irányított fénykezelés jellemző Icko jeleneteire, amelyek néhol egy skandináv krimi hatáseszközeivel nyomasztanak (There is Hopper in the Woods, 2012), néhol pedig Nagy Testvérré teszik a szemlélőt (Nagy város, 2012), aki befogadóból megfigyelővé lényegül, neutrális pillantása a börtönőr tekintetévé alakul, aki egy apró fehér figurákkal benépesített éjszakai várost felügyel  (We Are Running Out Of..., 2013) . Mágikus látképein (Cím nélkül, 2013) barlangokat látunk óriásinak ható százlábúval, szarvasokat, fenyőket és folyamatos éjszakát.

Szabó Eszter: A Paradicsom visszahódítása, 2011 (Fotó: Hajdú D. András)

A három fiatalember a galéria felső szintjére közös diorámát alkotott. A Nach dem Vorbild der Natur (2013) nagyméretű kisvilága ickói alapokra épül, amennyiben a tájban permanens éjszaka van, a sziklákon egy város panelházai láthatók alattuk tó és idegenség körös-körül.
Kakukktojásnak számít Szabó Eszter, akinek A Paradicsom visszahódítása című (2011) lightboxra emlékeztető animált videoloopja inkább a dioráma daguerre-i hőskorát idézi, és bár a mű lassan két éve készült, egyre valóságosabbá válik a CBA-s, szent koronás, rózsaszín jurtás, turul szobros mesevilág, amelyet megjelenít.

A Chimera-Projekt első Klauzál téri kiállítása jól átgondolt és kivitelezett munka, amely egy régi műfaj leporolásával annak itthoni megújítását is elérte.

2013. febr. 22 – márc. 16., Chimera-Project, Budapest VII, Klauzál tér 5.