Új csaj, új műterem

Arnold Newman: Pablo Picasso, 1954

Dora Maar, a francia-horvát származású fotográfus szerint, ha Picasso életében új nő bukkant fel, akkor minden más is lecserélődött: baráti köre, háza, háziállatai és a művészete is. Dora Maar tudta, miről beszél, hiszen 1936 és 1944 között Picasso szeretője volt, és 1937-ben ő találta számára a legendás Grands Augustins-i műtermet. Nem ez volt az első eset, hogy a 20. század legnagyobb hatású művészének egy-egy új kapcsolata új műteremmel is járt.

A fenti elméletet támasztja alá a tény, hogy amikor a hipnotikus tekintetű festő 1912-ben megismerkedett Marcelle Humbert-rel, akit ő csak Evának hívott, a Montmartre-ról a Montparnasse negyedbe költözött és a Boulevard Raspail 242-es szám alatti műteremben dolgozott. Ekkor kezdődött ún. szintetikus, vagy érett kubista korszaka, itt készítette első kollázsképeit. (Csendélet nádfonatú széken, 1912)

Az Úszó Mosoda

De előre szaladtunk, mert Picasso első saját műterme Barcelonában volt. Szintén festő édesapja bérelte neki a kis szobát, ahol először dolgozhatott egyedül, pontosabban nagyjából egyedül, mivel apja naponta többször is a körmére nézett, hogy lássa, fia hogyan halad tanulmányaival és megbírálta rajzait.

A tanulóévek után a fiatal festő Barcelona és Párizs között ingázva élte bohém életét. 1900-ban járt először a francia fővárosban, és hamarosan éppoly otthonosan mozgott a Montmartre kávéházaiban, mint a barcelonai Els Quatre Gatsban, a Négy Macskában. Eleinte barátja, a festőt a francia nyelvbe is bevezető Max Jacob (1876-1944) író, költő osztotta meg vele apró bérleményét a Boulevard Voltaire-en. Éjszaka, míg az író aludt, Picasso dolgozott. Szükségmegoldás volt ez, de a szegénység és a hideg ellenére is működött. Nem egyszer előfordult - a legenda szerint legalábbis -, hogy festményekkel fűtötték fel a szobát. Jacob mutatta be őt Guillaume Apollinaire-nek, akivel egészen a költő 1918-ban bekövetkezett haláláig hű barátok maradtak.

1901 januárjától majd fél évig Madridban élt. Kék korszakát jórészt Madrid és Párizs között töltötte, hogy aztán a melankólia helyét 1904-ben végleg a kultúra fővárosa, a szellemi pezsgés vegye át.

Picasso a Bateau Lavoirban, 1908

Párizsba költözésekor ismerkedett meg Fernande Olivierrel, akivel 1912-ig tartott szerelmi viszonyuk. 1904 áprilisában beköltöztek a Bateau Lavoirba, ahol egészen 1909-ig élt és dolgozott.

A Bateau Lavoir (Úszó Mosoda) a Rue Ravignan 13. szám alatt állt, vagyis inkább düledezett. Az összetákolt épület nevét Max Jacobtól kapta, az 1890-es évektől laktak és alkottak itt művészek, mint például Kees van Dongen. Picasso érkezésével egyre erősödött a hely kulturális központ jellege. Lakott itt többek között Juan Gris, André Salmon és Max Jacob, de rendszeresen látogatta a házat Henri Matisse, Georges Braque, André Derain, Amedeo Modigliani, Guillaume Apollinaire, Jean Cocteau, Gertrude Stein stb., valamint a kor nagy műkereskedői. Itt született a kubizmus, 1907-ben Picasso itt festette az Avignoni kisasszonyokat, néhány évvel korábban pedig rózsaszín korszakának nagy műveit, a Pipázó fiút (1905), Gertrude Stein portréját (1906) és a Saltimbanques családot (1905).

Ebben a műtermében rendezték 1908 novemberében a nevezetes bankettet Henri Rousseau tiszteletére, amikor az idős festő állítólag így szólt fiatal kortársához: „Szó, ami szó, te meg én, mi vagyunk a legnagyobb festők, én a modern, te meg az egyiptomi stílusban.”

Megismer egy balett táncost, búcsúzik a kubizmustól

Picasso 1909 szeptemberére megengedhette magának, hogy elhagyja az Úszó Mosodát, Fernande-dal a Boulevard de Clichy 11. szám alá költöztek egy kényelmes műterembe, ahol többek között Henry Kahnweiler híres portréját festette 1910-ben, vagy a Galamb borsóval című képet (1911), amelyet 2010-ben loptak el a párizsi Modern Művészeti Múzeumból.

1911-ben rövid ideőre visszaköltözött ugyan a „mosodába”, de az 1912-es év megint csak a maari tételt igazolta: új szerelem, új műterem. Eva/Marcelle kedvéért végleg elhagyta Fernande-ot. Új szerelmével először a Boulevard Raspail 242. alá költöztek, majd egészen a nő 1915-ben - tuberkolózis miatt - bekövetkezett haláláig a Rue Schoelcher 5. szám alatt éltek (Hegedű, 1915). A következő évben átköltözött Párizs déli részére, Montrougeba, a Rue Victor Hugo 23. szám alá.

Az új élet új barátságokat is hozott, megismerte az író Jean Cocteau-t, a zeneszerző Eric Satie-t és a kortárs orosz balett nagy alakját Gyagilevet is. 1917-ben Rómába utazott, ahol az Orosz Balettnek tervezett díszletet. Itt ismerte meg Olga Koklova balett táncost, akit a következő év nyarán vett feleségül.

A pár a Rue la Boétie 23. szám alá költözött a Montmartre-ra egy kétszintes házba. Picasso stílusa a húszas években klasszicizálódott, megismerkedett a szürrealistákkal, André Bretonnal, Louis Aragonnal, hogy aztán nemcsak Braque-kal közös gyermeküktől, a kubizmustól kerüljön egyre távolabb, de feleségétől, Olgától is. A Rue la Boétie-n festette kései kubista képeit, mint például a Három muzsikust (1921) és klasszicista korszakának alkotásait (Tengerparton rohanó nők, 1922).

Pablo Picasso: Olga a Fontainebleau-i műteremben, 1921

Titkos szerető, kastélyvásárlás

1927-ben megismerkedett egy 17 éves lánnyal, Marie-Thérèse Walterrel, aki évekig volt titkos szeretője. 1930-ban lakást vett neki ugyanabban az utcában a 44-es számban, de a lányt még közeli barátai sem ismerték. Számos később híressé vált portrét festett róla (Akt, zöld levelek és szoborportré, 1932; Az olvasó nő, 1932). Amikor Olga egy kiállításon felfedezte, hogy férje képeinek nem ő a modellje, válással fenyegetőzött. 1935-ben, amikor Marie-Thérèse lánya, Maya megszületett, az egykori balerina elköltözött Picassótól, de mivel az akkor hatályos törvények értelmében Picassónak le kellett volna mondania a nő javára a fél vagyonáról, a válásra soha nem került sor, hivatalosan egészen Olga 1955-ben bekövetkezett haláláig férj és feleség maradtak.

Picasso 1930-ban megvásárolta a normandiai Boisgeloup-kastélyt Gisors közelében, ahol szobrászműtermet rendezett be. A harmincas évek elején itt készítette a lányról nagyméretű fejszobrát (Fejszobor: Marie-Thérèse, 1932). Kapcsolata Marie-Thérèse-zel Dora Maar felbukkanásáig tartott, utóbbival 1936-ban ismerkedett meg.

A Farkon csípett vágy

Második gyermekének anyja, Marie-Thérèse inkább volt fiatal, mint okos, míg a fotográfus Dora rendkívül intelligens nő volt, aki művészként is maradandót alkotott.

Megismerkedésükkor Picasso két évig nem festett, kreatív energiáit az írásban vezette le. Ekkor született abszurd drámája a Farkon csípett vágy, de Dora Maarnak valahogy mégis sikerült előhoznia a festőből a festőt, - elég ha csak a Síró nő (1937) című képre gondolunk. Maar több fotót is készített párizsi műtermükben a Grand Augustins 7. szám alatt, amikor Picasso éppen a Guernicán dolgozott. Ebben a műteremben a magyar származású Brassaï is rendszeresen fotózta a festőt, barátságukról később könyvet is kiadott (Beszélgetéseim Picassóval, 1964).

Itt készült 1944 júniusában az a híres csoportkép, amelyen Picasso és barátai láthatók a Farkon csípett vágy előadása után. Az alkalmi színészek között találjuk Jacques Lacant, Simone de Beauvoirt, Sartre-t, Albert Camust és Raymond Queneaut.

Dora Maar: Picasso a Guernicán dolgozik, Párizs, Grand Augustins 7., 1937

Persze Picasso nem csak Párizsban dolgozott. A tízes évektől kezdve a Riviérán töltötte a nyarakat. Kedves helye volt Antibes, Cannes, Biarritz és Mougins. A háború kitörésekor felváltva dolgozott az Atlanti-óceán partján fekvő Royanban és Párizsban, majd 1940-től egészen a háború végéig a Grand Augustins 7-ben. Itt festette a Dora Maar macskával (1941) című képet is, amely 2006 májusában a Sotheby’s New York-i aukcióján 95.2 millió dollárért kelt el, ezzel a világ akkori legdrágább festménye lett.

Olga még élt

Picasso 1944-ben belépett a Francia Kommunista Pártba és ugyanekkor ismerkedett meg az akkor 21 éves festővel Françoise Gilot-val, akitől később két gyermeke született: Claude (1947) és Paloma (1949).

A háború után az addig is széles körben ismert Picasso valóságos világsztárrá vált. 1946-ban az antibesi Grimaldi-kastélyban alkotott, majd 1947-ben Vallauris kézművesiparát lendítette fel azzal, hogy a Madoure műhelyben kerámiával kezdett foglalkozni, de ebben az időben festette a Mészárlás Koreában című képét is (1951).

1953-ban Gilot elhagyta Picassót, aki nem sokáig tétlenkedett; 70 éves elmúlt, amikor megismerte a 26 éves Jacqueline Roque-ot. 1955-ig, Olga haláláig maradt Vallaurisban, majd májusban Cannes-ban megvásárolta a La Californie-t, egy századfordulós villát, ahol többek között a Las Meninas-parafrázisok születtek 1957-ben. Ebben az időben a világ legnevesebb fotósai adták egymásnak a kilincset a francia Riviérán, hogy megörökítsék az élő legenda hétköznapjait. És Picasso örömmel pózolt Robert Capa, Henri Cartier-Bresson, René Burri, Inge Morath, vagy Herbert List kamerája előtt. Filmsztárok látogatták őt: Gary Cooper, Brigitte Bardot, de néhány év után megunta a nyüzsgést, mert szinte már lépni sem tudott a rajongóktól.

Jerome Brierre: Picasso és Brigitte Bardot, Villa Californie, Cannes, 1956

1958 szeptemberében megvásárolta a Château de Vauvenargues-t a Sainte-Victoire-hegy közelében, ahol 1959 és 1962 között élt Jacqueline-nel, akit 1961-ben vett feleségül.

Picasso a pillangó szárnyait tépkedte

Fiatal feleségéről számos portré maradt fent, az egyik leghíresebbet (Jacqueline) 1961-ben festette. A hegyi életet egy idő után túlságosan elszigeteltnek találta, és visszaköltözött a tengerpartra egy Mouginesre néző majorságba a Villa Notre-Dame-de-Vie-be, ahol egészen 1973. április 8-án bekövetkezett haláláig élt. Kései, rendkívül termékeny alkotói korszakának néhány képét - mint például a Muskétás karddal, 1972 - a budapesti Ludwig Múzeum őrzi.

Utolsó szavai ezek voltak: „Igyatok rám, igyatok az egészségemre, én már nem ihatok többé.” A Chateau of Vauvenargues kertjében temették el. Felesége, Jacqueline Picasso halála után üresnek érezte az életét, 1986-ban 59 évesen fejbe lőtte magát. Nem ő volt Picasso egyetlen szeretője, aki öngyilkosságot követett el: 68 éves Marie-Thérèse Walter 1977 októberében akasztotta fel magát.

Françoise Gilot (1921) viszont ma is aktív, 1964-ben akkor botrányosnak számított könyvet jelentetett meg Életem Picassóval címmel, amelyben így ír egykori szerelméről: „Kultusz lett, istenítik, de az istenek általában nagyon kegyetlenek. Pablo nem volt gonosz, inkább kegyetlen. Mint egy gyerek, aki egy pillangó szárnyait tépkedi. Legbelül talán csodálkozott is, hogy fájdalmat okoz másoknak.”

Picasso egykori műtermeinek többsége ma múzeum.