Nobuyoshi Arakiról az juthat eszünkbe elsőre, hogy eszméletlenül sok. 2006-ban Japánban egy 575 oldalas kötet kellett ahhoz, hogy felsorolja Araki 1970 és 2005 között megjelent 357 fotóalbumának fontosabb adatait. Egy négy évvel ezelőtti interjúban szóba került, hogy könyveinek száma már 450 körül jár. Araki május 25-én, ma 73 éves és mindennap fotózik. Nőket, gyerekeket, virágokat, de főleg nőket, de nem akárhogy. Kiállításai, albumai legtöbbször botrányt okoznak, és a műértelmezők kedvelt témája, hogy pornográfia-e Araki fotográfiája vagy művészet? Mégis, ha Helmut Newtonnál erős kétségeink voltak, átlendül-e a művészet térfelére a mester, illetve labdája, Arakinál egy szemernyi kétség sincsen: ő eleve ott van, volt, lesz.

Araki 1940-ben született Tokióban, hét gyerek közül az ötödiknek. Apja amatőr fotós volt, így Araki már 12 éves korában elkezdett fotózni. Később egyetemet végzett és elkezdett dolgozni a Dentsu fotóügynökségnél. Életének fotográfiai szempontból is legjelentősebb eseménye, amikor a fotóügynökségnél megismerkedik Yoko Arakival, akit később, 1971-ben feleségül vesz. Még ugyanebben az évben megjelenik talán leghíresebb fotóalbuma, a nászútjukon a feleségéről készített Sentimental Journey. Felesége 1990-ben rákban hunyt el, utolsó hónapjairól készítette Araki a Winter Journey című albumot. 1991-ben a két könyv, sorozat egy albumban jelent meg, amit sokat a fotóművészet leggyönyörűbb és legmélyebb alkotásának tartanak.

Araki első fotóalbumát 1970-ben adta ki, a képek Tokió utcáin sétáló, teljesen ismeretlen emberekről készültek, az albumot barátainak, kritikusoknak és a telefonkönyvből véletlenszerűen kiválasztott embereknek küldte el. Híres albuma a Tokyo Lucky Hole, ami több mint 800 fotót tartalmaz és Tokió 80-as években virágzó szexiparának egyfajta dokumentálása, katalógusa. 1992-ben egy kiállításán Japánban egy hatalmas világító dobozban 1500 kisfilmes (24×36mm-es) diát állított ki, a diák között mindössze 8 volt, amelyen nemi szervek szerepeltek. A kivonuló rendőrség emberei nagyítókkal vizsgálták át az egész anyagot, hogy megtalálják a diákat. Mivel Araki nem volt jelen, a galéria egyik emberét vitték be a rendőrségre.

Természetesen a legtöbb esetben semmi szükség nagyítóra annak megállapításához, hogy Araki munkáiban egy erőteljes erotikus töltetű, legtöbbször pornográf művészettel állunk szemben. Legjobban az erotofotomán jelzővel lehetne talán illetni azt a megszállottságot, ami Arakit egyrészt a tárgyához, másrészt eszközéhez, a fotográfiához fűzi. A fotóst ugyanis egyetlen dolog érdekli mániákusan, és ez a másik nem, a nő, illetve az, amit a nő lényegének gondol, a szexualitás, és a szexualitáson túl, keresztül élet, halál, boldogtalanság, boldogság, szépség. Kimeríthetetlen invencióval és mennyiségben fotózza a nőt minden lehető és lehetetlen pozitúrában, öltözékben, de főleg öltözék nélkül, a legtöbbször alávetett helyzetben, megkötözve. Araki ugyancsak lenyűgöző mennyiségű és formátumú fényképezőgéppel fotózik, a digitális SLR-től a kompakt kamerán át, az analóg nagyformátumú, középformátumú és kisfilmes gépekig. Mindig pontosan megtalálja az eszközt a céljaihoz, ahogy ezt már Nan Goldin is megállapította és csodálta az Arakival készített interjújában.

Araki munkássága több szempontból is tabusértő, határokat átlépő művészet, mivel nem pusztán a női szépség érdekli, vagy a női test, mint esztétikai tárgy - ilyen értelemben munkái nem is „szépek” -, hanem a nő, mint szexuális tárgy. Araki kamerája folyamatosan a nőt lesi, követi minden élethelyzetben, majd a szexuális aktushoz hasonlóan behatol a nőbe, és rabul ejti, alávetettjévé, szolgájává teszi a nőt. A fotográfus kiemelt érdeklődési területe a női nemiszerv és a különböző alávetettséget jelentő pózok, pozitúrák és kötözési módszerek. Araki művészete talán azért is lehet a nyugati kultúrában különösen tabusértő, furcsa, monstruóz, mert nálunk talán kevésbé ismert japán hagyományokban gyökerezik mélyen. Szorosan kötődik pl. a shunga hagyományához, ez egy nagyon régi időkre visszanyúló és jobbára fametszet alapú japán erotikus művészet, továbbá a kinbakuhoz, ami a test (szexuális) megkötözésének sajátosan japán, igen virtuóz, bonyolult mintázatokat létrehozó és művészi módja.

Nan Goldinnak arra a kérdésére, hogy szokott-e szexelni a modelljeivel, Araki a legnagyobb természetességgel ezt válaszolta: „Szinte mindig. A fényképezés nagyon erotikus, ez része az atmoszférának.” Araki művészete nemcsak témájában erotikus, hanem mélyen belül, szellemében is az. A fotóst a világhoz, a valósághoz fűzi erotikus viszony, folyamatosan és mindig annak megragadására, bekebelezésére törekszik. Arra, hogy minden pillanatban tapintsa, érezze, birtokolja azt és ezzel együtt át is engedje magát neki. Minden tabusértése, botrányossága, pornográfiája ellenére van ebben a művészetben valami nagyon intim, bensőséges és természetes. Ez a hatalmas fotómennyiség egyetlen nyelvezet alkot, egy nyelvet, amely valahogy teljes természetességgel, minden kifejezetten művészi allűrt mellőzve, gátlások nélkül, szabadon és túláradón beszél arról, ami épp érdekli, a nőről, halálról, életről, szépségről, alávetettségről, hatalomról és gyengédségről.

Araki munkáit Londonban lehet most megnézni, a Michael Hoppen Galleryben nyílt kiállítása május 13-án. A kiállítás június 8-ig tart nyitva.