Fotó: Magócsi Márton [origo]

Ujj Zsuzsi költő, képzőművész, rockénekes képzőművészeti pályája mindössze hét évet ölel fel (1985-1992), összes fotója ebben az időszakban keletkezett. 1992 után befejezi a fotózást, zenekart alapít, a Csókolomot, amelyben énekel és a dalszövegeket írja. Pályája mintha kicsit Rimbaud-é lenne, aki költői működése mindössze 5 éve után végleg abbahagyja a költészetet, katonának áll, később fegyverkereskedő lesz, becsavarogja a világot, majd meghal, valószínűleg rákban. Ujj Zsuzsi lezárult pályának leghíresebb, legismertebb munkáit láthatjuk ismét a Budapest Galériában.

Ujj Zsuzsi 1959-ben Veszprémben született, az iskolában megbukott matematikából, fizikából, ezért középiskola helyett a Szigeti József Faárugyárban kezdett el dolgozni, a bútorok aljára ragasztott bizonylatokra írt sorszámot.

Később, 1975-ben Budapestre költözik, és látszerész szakmunkásképzőben tanul. Gyerekkora óta ír, verseket, dalszövegeket, ahogy egy interjúban elmondja: „Most cetliket írok, egyébként gyerekkorom óta grafomán vagyok, egy darabig rendes füzetbe írtam, aztán a számítógép megváltoztatta az életvilágomat. Tervezem, hogy ha lesz időm, elolvasom, amiket írtam. Egyszer például tök szépen leírtam valahova, hogy mire is való ez a kibaszott művészet. Most nem tudnám megmondani, de nekem az írás volt mindig elöl, nem az éneklés vagy a színpad, az biztos.”

Egyszer valaki megmutatja neki Hajas Tibor fotóit, ami maradandó hatást gyakorol rá. Fotózni kezd, munkáit a Liget Galéria állítja ki 1987-ben és 1991-ben (Első Kiállítás, Második Kiállítás). A kiállításokhoz füzet alakban megjelentetik dalszövegeit is. 1992-ben abbahagyja a fotózást. A fotózáson és zenélésen kívül dolgozott tüdőgyógyintézetben, volt mindenes a Balázs Béla Stúdióban, dolgozott a Fekete Doboznál, egy ideig diszpécser a Hajtás Pajtásnál, közben néha munkanélküli, takarít a Bem Moziban, szórólapozik, kérdőívezik, barátai lakását segít kifesteni, majd irodavezető a Karaván Művészeti Alapítványnál. Aztán úgy tűnik, sok év kihagyás után újra összeáll, és ismét koncertezik a Csókolom zenekar.

Ujj Zsuzsi életműve voltaképp zárvány, a magyar képzőművészet és fotóművészet egy igen izgalmas, inspiráló, de a maga korában szinte teljesen visszhangtalan, önmagában álló darabja, amelynek hatása azonban az időben egyre növekvőnek tűnik, és amely nemzetközi viszonylatban is figyelemreméltó eredményeket ér el. A mostani kiállításra ugyanis Londonból, a Tate Modern A Bigger Splash, Painting After Performance című kiállításáról érkezett meg egyik fontos munkája, a Trónusos (1986).

Ujj Zsuzsi munkái fekete-fehér, jobbára nagyméretű fotómunkák, rendezett és beállított modellel, aki maga a művész. A fotók azonban nem állóképszerűek és nem a portré műfajához tartoznak, hanem egy-egy akció, cselekmény dokumentációjának hatását keltik. Ujj Zsuzsi munkáiban szinte kizárólag a saját testét használja fel valamilyen módon, férfi vagy más személy, alak szinte soha nem tűnik fel a képeken. A saját test egy nő teste és művészete egy radikális formája a nőművészetnek, mivel e testet minden módon elszakítja a hagyományos, bevett és férfi művészet sztereotip ábrázolásaitól, sémáitól. A nő itt nem szexuális tárgy, nem pusztán a vágyakozás engedelmes tárgya vagy a leselkedő tekintetnek felkínálkozó szép alak. A nő itt egy tükrök által feldarabolt, dekonstruált (Tükrök a falon I-II, 1989-2012), vagy csonkolt (Torzó I-III, 1989-2012), vagy fóliába csomagolt (Fóliás önarckép (fekvő), 1986-2012), vagy a felismerhetetlenségig átfestett (Esküvős, 1986-2012, Trónusos, 1986-2012, Tojásos, 1986-2012), vagy roncsolt/sérült/szülő test (Közeli öles, 1986-2012, Szülős, 1986-2012).

Ujj Zsuzsi munkáiban a nő nyíltan és brutális erővel vállalja testiségét, szexualitását, annak minden, főleg sötét oldalával együtt. A nő ezeken a képeken a szexus sötét hatalma alatt vonaglik, vágyakozik, tárulkozik fel, szinte kifordítja, feldarabolja önmagát és szenved, kiabál, üvölt. A munkákban a vágy, a szerelem mindig egybefonódik a pusztulással, de inkább átszakítja az élet szövetét és a halálba bukik, vagy a halált hívja, jeleníti meg, sokszor ironikus eszközökkel (Esküvős). A nő ezeken a képeken mintha mindig a másik hiánya miatt szenvedne, a másik után vágyakozna és kínozná magát, de ezzel együtt, egy ellenirányú mozgással mindig el is taszítja, megsemmisíti hatalmával a feltételezett, elképzelt, vágyott másikat, a férfitekintetet, férfivágyat. A képek világa súlyos, sötét és expresszív, erős hatásokkal él, a fekete és a fehér szinte minden átmenet nélkül robban, feszül egymásnak. Legtöbbször azonban nemcsak az alany, de a fotó anyaga, emulziója is sérült, roncsolt, durván szemcsés, kiégett. E művészetnek nemcsak alanya, hanem anyaga is kínokat él át, kap sebeket, jut el majdnem a teljes megsemmisülés szélére.

Ujj Zsuzsi munkái erőteljes, szinte sokkoló hatást gyakorolnak még ma is a befogadóra, holott vagy talán éppen azért, mert igen személyes, szinte minden korlátot elutasító kitárulkozások. Ahogy a művész megfogalmazta munkái motivációját, gyökerét: „A világválság és a politika soha nem motivált engem, csak a férfiak, a szerelem, meg a költészet.”