„Ha egy cég új üzletet nyit, a vevők természetesen letáborozhatnak éjszakára és sorban állhatnak az utcán, hogy hozzájuthassanak a legújabb termékhez” – magyarázza Jani Leinonen finn művész, akcióművész - ”ugyanez a hajléktalanok számára tilos a magyar alkotmány XXII. cikke 2013-ban történt módosítása szerint. A Hunger King megnyitásával és termékeink kiosztásával a hajléktalanoknak is lehetőséget adunk arra, hogy az utcán maradhassanak, anélkül, hogy megbüntetnék vagy elvitetnék őket. Úgy látszik, a kapitalizmus szabályai itt nagyvonalúbbak, mint a humanizmusé.”
Fotók: Tuba Zoltán
Különleges kiállítással fejezi ki a fenti témában megfogalmazódott gondolatait a finn művész Budapest belvárosában: egy Burger Kingre emlékeztető áléttermet alakított ki, ahová két sor vezet: az egyik vörös szőnyeggel borított és a GAZDAGOK tábla mutatja a befelé az utat, a másik előtt nincs szőnyeg, itt a SZEGÉNYEK felirat olvasható. A szegény-sorban egész nap magyar hajléktalanok álldogálnak, akik a nap végén egy hamburgeres dobozban az aktuális minimálbérnek megfelelő összeget vehetik át a művésztől. A kiállítással párhuzamosan a projekt weboldalán bárki kifejtheti a véleményét, és két-három naponta más-más magyar politikus Twitter-oldalára küldhet üzenetet.
A hajléktalan embereket a művész bevonta a projektbe, elhaladni mellettük a vörös szőnyegen nagyon kellemetlen érzés. Amikor ezt bent, a légkondicionált teremben elmondom ezt Jani Leinonennek, mosolyog: „Remek, pont ez volt a cél!”.
Budapest az első állomás, ahol látható ez a kiállítás?
Jani Leinonen: Igen, és kifejezetten Budapestre van szabva. Ez a legnagyobb szociális jellegű projekt, amit valaha csináltam, ezért nagyon érdekel, lesz-e valami hatása. Tavaly volt egy hajléktalanság témájú projektem a szülővárosom egyik múzeumában. „Hajléktalan vásár” volt a címe, és legalább harminc olyan szervezetet hívtunk meg rá, akik helyi szinten vagy globálisan a hajléktalanság témájával foglalkoznak. Szerintem ezt a kiállítást láthatták az itteni Finn Intézet munkatársai, ami után meghívtak. Rámbízták, hogy itt egy hasonló „vásárt” rendezek vagy teljesen új dolgot találok ki.
Mit mondtak?
Milyen benyomásaid voltak az első nap után, amikor kb. 50 embert szolgáltál ki a hamburgeres dobozba pakolt magyarországi minimálbérrel?
Kicsit aggódtam, hogy majd nem jön el senki – ahogy ilyenkor a művészek szoktak -, ehhez képest teltház volt, amin nagyon meglepődtem. Hallottam aggályos hangokat Magyarországgal kapcsolatban, hogy megüthetem a bokámat, ha ilyen kiállítást csinálok, hogy a helyi médiát nem fogja érdekelni, mivel a kormány kontrollja alatt áll stb. Ehhez képest egy csomó újságíró eljött a megnyitóra, aminek nagyon örültem (a megnyitó utáni napon épp a Guardian riportere után érkeztünk - vb). Beszéltem a sorban álló hajléktalan emberekkel is, akiknek tetszett a projekt, és nekem ez a legfontosabb.
Mit mondtak?
Volt, akinek az ötlet tetszett, volt, aki a pénznek örült, többüket megkérdezték az újságírók, és látszott, hogy örülnek, hogy hallathatják a hangjukat. Ami nagyon meglepett, hogy egy csomó olyan emberrel beszéltem az itteni hajléktalanhelyzetről, akik alapítványoknak vagy hajléktalanokat támogató szervezeteknek dolgoznak, vagy egyetemi szinten foglalkoznak a kérdéssel, esetleg témába vágó kormányzati szervnél dolgoznak; nagyon érdeklődő és nyitott volt mindenki, de amint feltettem a kérdést, hogy adnák-e a nevüket a projekthez vagy bevonhatnám-e őket a nevük feltüntetésével, mindenki elzárkózott. Olyan reakciók jöttek, hogy „nem lehet, mert elveszthetem az állásomat” vagy „az alapítványunk nagy bajba kerülhet emiatt” stb. Ez őrület.
És politikusok részéről érkeztek reakciók a kiállításra? Én csak Kumin Ferenc nemzetközi kommunikációért felelős helyettes államtitkárét láttam, aki nem volt éppen lelkes.
Igen, ő valóban reagált, és voltak mások is, de erről egyelőre nem mondhatok többet.
Rendben, akkor magyar politikusok helyett beszéljünk Roland McDonaldról, a McDonald’s bohócra emlékeztető kabalafigurájáról, akit a Food Liberation Army nevű csoport tagjaként néhány társaddal együtt elraboltál egy finn McDonald’s-ból. A rablásról készült videó szerint senki nem állt az utatokba, ami pedig talán még meglepőbb, hogy két héttel később egy hatfős rendőrségi rohamosztag kopogott be hozzád. Az első reakció nagyon szolidnak tűnik, míg a második kissé eltúlzottnak. Megleptek a történtek?
Nagyon. Roland elrablására olyan ruhában mentünk, amiben simán nézhettek minket szerelőnek, ráadásul ebédidőben állítottunk be, tele volt az étterem, szóval nem igazán vettek rólunk tudomást. Ha bárki megállított volna minket, nem tudtuk volna kivitelezni a rablást. Aztán két hét múlva a műtermemet és a lakásomat is megszállta a rendőrség – erre sem számítottunk, eszünkbe se jutott például álcázni a furgonkölcsönző nevét, amivel elhoztuk Rolandot, szóval a rendőrségnek nem volt más dolga, mint felhívni a kölcsönzőt és már tudták is a nevemet. Arra sem számítottam, hogy utána két napra börtönbe zárnak. Aztán elengedtek, de volt egy bírósági tárgyalásunk, és végül 2000 eurós bírságot kellett fizetnünk. És vissza kellett adnunk Rolandot.
Itt, a kiállítási térben, a gyorséttermi miliőben a falon magyar koldusok kartontáblái lógnak díszes keretbe foglalva. Régóta gyűjtöd világszerte az utcán kolduló emberek tábláit, úgy, hogy odamész hozzájuk, és pénzt kínálsz értük. A 2009-es Velencei Biennálén volt is belőlük egy zavarba ejtő kiállításod a dán és északi országok pavilonjában. Ez a budapesti gyűjtés annak a folytatása?
Az alapötletben nem volt benne, de már egy hete itt vagyok Budapesten, és ezalatt olyan sok kolduló embert láttam az utcákon, hogy arra gondoltam, tökéletesen passzolna a projektbe. Hátul vannak még tábláink, csak már nem volt időnk bekereteztetni őket.
Hogy reagáltak az emberek, amikor odamentél hozzájuk azzal, hogy megvennéd a táblájukat?
Páran nagyon meglepődtek, különösen, amikor mondtam nekik, hogy minimum kétezer forintot adnék érte – úgy gondoltam, hogy ennyit mindenképp illik adnom, mivel időbe telik, mire új táblát tudnak készíteni. Volt, aki feljebb alkudta az árat, és olyan is volt, aki végül nem adta el a tábláját – ez olyan esetekben fordult elő, amikor valakihez nagyon közel állt a tábla, mondjuk rajzolt rá vagy családtag fényképét ragasztotta rá. Más országokban is hasonló tapasztalataim voltak. Az egyetlen dolog, ami 2009 óta változott, hogy mindenütt - és nem csak Kelet-Európában - sokkal, de sokkal több ember él az utcákon. Említhetjük akár Párizst vagy Berlint is.
Munkáid alapján úgy tűnik, hogy nem csak a szociális témák foglalkoztatnak, de markáns véleményed van a márkákról is – használod is őket.
Lenyűgözőnek találom a márkák világát, és szerintem ez nem egy kapitalista jelenség, hiszen például a Szovjetuniónak is megvoltak a maga márkái. A márkákat a vállalatok arra használják, hogy történeteket mondjanak el velük, de persze csakis a saját történeteiket. Én meg szeretem elrabolni a márkákat, hogy én is elmondhassam velük a magam történetét. Nem gondolom, hogy más ne használhatná a márkákat mondjuk pont arra, hogy másfajta történeteket mondjon el velük vagy akár kritizáljon. Erről az aktuális projektről mondjuk egyáltalán nem gondolom, hogy a Burger Kinget kritizálná. Mi csak a megjelenést és a márka erejét vettük kölcsön azért, hogy felkeltsük a nyilvánosság figyelmét. Hiszen a márkákban rengeteg erő van, az első pillanatban felismerhetők mindenki számára. Például ma is jöttek be ide éhes emberek, hogy vegyenek egy hamburgert.
Cím: Budapest VI. kerület Lázár utca – Hajós utca sarok
Web
A kiállítás július 3-án zár.
A kiállítás július 3-án zár.
Utolsó kommentek