„A világ ellenáll/szembeszegül a fotográfiának”. Igor Szavcsenko, egy jelentős és izgalmas kortárs, de nálunk kevésbé ismert belorusz származású fotóművész írta ezt 1997-es esszéjében, amellyel tíz évre szakított mindenfajta fotográfiai tevékenységgel. A szakítás évei alatt többek között képzett mélytengeri búvár lett belőle. Fényképészként Szavcsenko eljutott a fotográfia végpontjaira, ahonnan nehéz volt a visszatérés.

Zorkij-5 és Tarkovszkij

Igor Szavcsenko 1962-ben született Minszkben, anyja könyvelő, apja mérnök volt. A fotós későbbi munkásságára, történelmi érdeklődésére nézve lényeges momentumok rejlenek szülei élettörténetében.

Anyja 1944-ben a németek fogságába került, akik szülőfaluja többi lakosával együtt lágerbe hajtották, de útközben többüknek, Szavcsenko anyjának is sikerült megszöknie. Apja, közvetlenül Igor születése előtt vásárolt egy Zorkij-5 fényképezőgépet, hogy megörökítse fia születését, majd gyermekkorát. Szavcsenko meghatározó élménye - ahogy erről egy életútinterjúban beszél - a fürdőszobában berendezett fotólabor, továbbá az a bakelit negatívhívó tank/edény, amely, bár egyszer elejtette és letört belőle egy darab, végigkíséri egész fotós pályafutását. Ugyanis apja után ő használta, és csak fotográfusi pályájának 2007-es újrakezdésekor vásárolt újat.

14 éves korában születésnapjára kapta meg élete első fényképezőgépét, egy Zenit-E-t.
A korábban említett interjúban ennél a pontnál megkérdezik tőle, mit fényképezett. „Legnagyobbrészt várost, emberek nélkül” – válaszolja. Ez a mondat szinte teljes egészében leírja, összefoglalja Szavcsenko életműve egyik legfontosabb tárgyát, témáját.
A későbbiekben, fotográfiai gyakorlata mellett, nyilvánvalóan apja nyomdokaiba lépve, műszaki végzettséget szerez az egyetemen, kibernetikából és automatizálásból diplomázik. Ezidőtájt sajátít el gyakorlati ismereteket búvárkodásból is. 1985-1991 között mérnökként dolgozik. 1992 óta a fotográfiából él. 2004-2005 között mélytengeri búvárnak tanul, képesítést is szerez, és 2005-ben a Vörös-tengeri Blue Hole-ban (Dahab) 192 méter mélyre sikerül merülnie.

1989 óta fotózik alkotói szándékkal, 1997-ben abbahagyja a fotózást, majd 2008-ban ismét elkezd fotók készítésével foglalkozni. Fotográfiai pályája alakulására nagy hatást gyakorolt, amikor 1986-ban véletlenül meglátta az utcán Tarkovszkij Tükör című filmjének plakátját, és megnézte a filmet, amelyet addig nem ismert, és amelyben a rendező archív, történelmi filmfelvételeket alkalmaz, illeszt bele a film szövetébe.

Arcok nélkül

Igor Szavcsenko eddigi fotográfiai életműve egy hihetetlenül következetes, kísérletező kedvű és konceptualista indíttatású művészet. A művész kizárólag fekete-fehér nyersanyagokra dolgozik, és témáját tekintve két nagy részre oszlik műve: saját városi- és tájképekre, illetve „idegen” eredetű, jobbára alkotó nélküli, családi albumokban, antikváriumokban talált fotográfiákra az 1930-as évektől 1960-ig.

Szavcsenko alkotásainak, fotósorozatainak talán legjelentősebb része, hányada nem saját készítésű, hanem idegen eredetű, majdnem mindig ismeretlen fotós által, nem művészi céllal készített képek feldolgozásából, újranagyításából, módosításából, azaz kisajátításából áll. A képek kiválasztására jellemző egy speciális történeti érdeklődés, Szavcsenko nem dolgozik 1960-as évek után készült amatőrképpel. A fotós 2007-es fotográfiai újrakezdése pár, általa is kevésbé fontosnak tekintett sorozatán kívül, amelyeken először fotóz személyt, munkáiban az emberi alak, arc csak ezeken a történeti képeken jelenik meg.

Módszerérének sajátossága azonban, hogy módosításaival, újranagyításaival, képkivágataival a felhasznált fotó alanyait mintegy kiszakítja korukból, eredeti környezetükből. Különböző céljai érdekében, más-más koncepcióit követve megfosztja őket a „kor levegőjétől” (A gesztusok ABC-je (1989-1994), Árnyak (1989-1993), A szerelemről (1990-1992) című sorozatai stb.), és/vagy egyéniségüktől, szó szerint, arcuktól (Mysteria (1989-1996), Arcok nélkül (1989-1991)). Fontos témája ezeknek a fotóknak a német-orosz történelem, ugyancsak amatőr képek felhasználásával (Wir sprechen Deutsch (1991)).

Megszűnik a kép

Tájképei, városi képei tulajdonsága, hogy itt sem az egyéniség foglalkoztatja, a táj, város egyedi, megkülönböztethetetlen „arca”, hanem az időtlen táj. A képek jellegtelen, elhagyott, mindennapi helyszíneken készültek, kihalt domboldalakat, üres vasúti síneket, romos házfalakat, járdákat, kihalt játszótereket látunk.

Szavcsenkot nem a téma, a képei tárgya érdekli, hanem a médium, a fotó lehetőségei, hogyan lehet bármit is megörökíteni, mit is ábrázol egy fotó, megragadhatja-e egyáltalán egy kép a valóságot. A Láthatatlan (1992-1994) című sorozatában eljut a fotográfia egyik végpontjára, ahogy azt a festészetben Kazimir Malevics tette jóval korábban, a semmit sem ábrázoló fekete vagy fehér téglalapig. Szavcsenko később a fényképezés egy másik végpontjára is eljut következetes szigorával, ami után abbahagyja, akkor, szándékai szerint örökre a fotózást: ez a Képaláírások (1997) című sorozata, ami pusztán 81 képaláírásból, jobban mondva, képleírásból áll, bármilyen lefotózott, elkészített kép nélkül.

Csendes és radikális

Pályája első korszaka egy út, amely a fotográfia lehetőségeinek vizsgálatán át vezet a fotográfia lehetetlenségének bizonyításáig, amely úton a „tiszta” képtől a kommentált képen, és a történetbe ágyazott képen keresztül eljutunk a kép megszűnéséig, amikor is csak a puszta szöveg marad meg. 1997 után Szavcsenko majdnem kizárólag szövegben gondolkodik, szövegeket, elbeszéléseket, verseket és egyéb prózai műveket alkot, továbbá különböző installációkban és más projektekben teljesedik ki.

2007 utáni korszaka képeinek legfontosabb jellemzője egy technikai és elméleti döntés: Szavcsenko meg akarja szüntetni a távolságot és közvetítettséget a fotó elkészítése és a kép elkészülte között (expozíció, filmelőhívás, nagyítás, másolatok stb.), minél közvetlenebb lenyomatot szeretne a megragadhatatlanról, ezért direkt pozitív eljárást használ. Nagyformátumú kamerába direkt pozitív papírt tesz, használ negatív film helyett. Exponálás után magát a papírt hívja elő, ez lesz maga a megvalósult kép, így minden kép csak egyetlen verzióban létezik, egyedi darab, nincs negatív, nincsenek másolatok.

Szavcsenko művészete egy látszólag csendes, kis méretű, sötét, borús, jellegtelen témájú képekben kibontakozó, ám annál radikálisabb, igen személyes és poétikus művészet, ami folyamatosan a fotóművészetnek, de természetesen nemcsak annak, hanem a művészetnek a leglényegesebb kérdéseit teszi fel és próbálja megválaszolni a legváltozatosabb eszközökkel.

Aki mostanában Szentpéterváron jár, április 21-ig élőben is megnézheti Mysteries. 1989-1996 című sorozatából nyílt kiállítását.

Igor Szavcsenko honlapján még több a kép.