Escort Kama, © Pieter Hugo

"Az csak egy rohadt fénykép" – mondta Pieter Hugo 2008-ban, hajnali kettőkor egy üveg sörrel a kezében Sean O'Hagannak, a The Observer riporterének egy szálloda bárjában, egy héttel az Arles-i Nemzetközi Fotófesztivál vége után. A mondat lezárása volt Hugo eszmefuttatásának, amely a fotó, a fotográfia haláláról szólt: „Ha szeretnél tudni valamiről valamit – egy háborúról, egy helyről, egy személyről – elolvasol egy könyvet, igaz? Nem egy képet nézel meg. Az csak egy pillanat, egy futó pillantás.”

Két nappal később, miután megkapta az arles-i fesztivál Discovery-díját, többek között a Hiéna és egyéb emberekért, Sean O’Hagan emlékeztette őt kirohanására, mire Hugo így folytatta: „Bizalmatlan vagyok a fotográfiával szemben, néha azt gondolom, semmit sem lehet pontosan ábrázolni. Különösen bizalmatlan vagyok a portréfotózással kapcsolatban. Úgy értem, azt hiszed, egy portré bármit is el tud mondani az alanyáról? (…) Tudatosítanom kell, ha úgy tetszik, a fotográfia lehetetlenségét.”

Aissah Salifu, © Pieter Hugo

2008 óta történt sok minden, Hugo azonban nem hagyta abba a fotózást, sőt, a legnehezebb műfajjal birkózik majd minden sorozatában, az általa lehetetlennek ítélt portréfotózással. A fenti önreflexió, illetve reflexió a fotográfia egészére, értelmére azonban igen jellemző és sok mindent megvilágít Hugo munkásságában, amelyből egy meglehetősen nagy szeletet láthatunk most a Ludwig Múzeumban, This Must Be the Place címmel. A kiállítás 2012-ben Svájcban és Hollandiában volt először látható.

Egy fehér ember Afrikában

A vándorló tárlat Hugo legfontosabb sorozataiból válogat: A népirtás nyomai (2004), Megfosztottak (2005), Hiéna és egyéb emberek (2005-2007), Messina/Musina (2006), Félrenézve (2003-2006), Nollywood (2008-2009), Tartós hiba (2009-2010), Van hely a pokolban nekem és barátaimnak (2011), Atyafiság (2011) című munkákból. A kiállítás installálása, a képek, a nyomatok minősége tökéletes, sajnos a képaláírásokból hiányzik a fotók méretének feltüntetése, ami, tekintve a képek elég nagy méretbeli változatosságát (kb. 40-50 cm-től 100-150 cm fölötti méretekig), igen hasznos információ lenne. Továbbá az adott sorozatok koncepciójának leírása gyakran nemhogy megvilágítaná, értelmezné a sorozatot, hanem inkább félreértésekhez vezet és zavaros. A Van hely a pokolban nekem és barátaimnak leírásánál azt tudjuk meg, hogy „az emberek felfokozott, monoton színvilágban jelennek meg”, holott Hugo mindössze az utómunka során különféle manipulációnak vetette alá a színes fotókat, módosításokat hajtott végre a színcsatornákon, majd a színes képet átfordította fekete-fehérbe, azaz monokrómba (nem pedig monotonba).

Chris Nkulo és Patience Umeh, © Pieter Hugo

Hugo kiállításán egy gondolkodó fotográfus munkáit láthatjuk. Hugot nem egyetlen probléma, téma izgatja mániákusan, eddigi munkái nem fűzhetők fel egyetlen gondolatsorra, hanem különböző problémák, narratívák bomlanak ki sorozataiban. Ami összeköti őket, az alapvető adottság, kontextus, ahogy Pieter Hugo megfogalmazza: „Az én hazám Afrika, de én fehér vagyok.” Ebben az egy mondatban, ha úgy akarjuk, benne van talán egész fotográfiai munkájának esszenciája, illetve innen bontható ki minden dicséret, kritika, elfogadás, kétely, vád és helyeslés, ami ezeket a fotókat övezi.

Hugo ugyanis voltaképp idegen ott, ahol született. Fehér egy fekete kontinensen. Gyarmatosítók, elnyomók leszármazottja. Más a Másban, idegen az Idegenben, mert Afrikáról Európában vagy bárhol a világon meglehetősen keveset, szinte semmit nem tudunk. Amit tudunk, azt is jobbára régi-régi fehér könyvekből, elbeszélésekből tudjuk, amit tudunk, a fehér médiából tudjuk, ami minimum kétféle szűrőt vagy torzító tükröt jelent, egy fehéret és a médiáét. De Hugo belül van. Helyzete és fotográfiája talán épp ezért olyan izgalmas, gondolatgazdag, mert egyszerre van belül és kívül. Duplán idegen, mert Afrikában fehérként az, és Európában afrikaiként, Afrikában európai, Európában afrikai. Munkássága folyamatos határátlépés, határon levés, folyamatos reflexió arra, hol is van ő, ki is ő, miről beszél, mit reprezentál az, aki és amiről beszél, és mi az, amin keresztül beszél, mi a fotográfia.

Ismeretlen, vad, különös

Hugo munkásságát, különösen a Hiéna és egyéb emberek című sorozatát, amivel voltaképp feltűnt a nemzetközi fotográfiában, és amely híressé tette, sokszor érték, érik a vádak, hogy a nyugati, fehér sztereotípiákat tükrözi Afrikáról, és tudatosan elégíti ki az egzotikum, az ismeretlen, vad, különös, eredeti, az igazi Afrika stb., utáni folyamatos vágyat. A különös az, hogy ez a vád nem reflektál arra, nem gondolja végig azt, ki is beszél ezekkel a képekkel, és hogy tudna-e bármit is mondani, amit ne érhetnének ugyanezek a vádak. A helyzet ugyanis szinte tökéletes: egy afrikai beszél Afrikáról. Már, ahogy ezt mi Európában látjuk. Mert egész pontosan: egy afrikai származású fotográfus beszél el különböző történeteket, amelyek színtere történetesen Afrika. Bármit is mondana, fotózna Hugo, azzal, hogy fehér, gyanúba keveredik. De éppen ezért tud olyan történeteket megmutatni és olyan képeket, azért tud mindezzel olyan kérdéseket feltenni, amelyeket senki más. Mert folyamatosan úton van, egész konkrétan Afrikában, de általánosságban, szellemileg: úton azonossága és különbözősége, idegensége és otthonossága felé, úton szülőföldje felé és úton szülőföldjétől el, úton Afrikából Európába és vissza.

John Kwesi, © Pieter Hugo

Hugo igen különböző történeteket mond el, mert fotográfiáját alapvetően narratívnak, elbeszélőnek kell mondanunk, mégpedig portrékkal, portrék által (azaz a lehetetlen által) elbeszélőnek. Látjuk a ruandai tömegmészárlás szinte háborítatlan helyszíneit 10 év után. Azt, hogy a rettenet nyomait senkinek nem jutott eszébe eltakarítani. Látjuk a fehér csontokat, tömegsírokat, koponyák erdejét, látszólag békés tájat, amely tömegmészárlás helyszíne volt. Látjuk albínó, vak és öreg emberek portréit. Látjuk, és nem látjuk, mert van valami zavar a tekintetünkben: amit látunk idegen, hibás, sérült, furcsa. Amit látunk, az pont a tekintetünket zavarja össze, oltja ki, vakít meg. Látom egy Vernon Barnard (Somerset West, 2005) nevű kisfiú szinte áttetsző, tiszta arcát, valószínűtlenül nagy és mély tóhoz hasonlító, de vak tekintetét, és nem tudok vele mit kezdeni, nem tudok hozzá viszonyulni, nem értem. Nem értem, amit látok. Hugo magát a nézést zavarja meg, össze, téríti el, vissza önmagába, önmagunkba.

Apokalipszis után

Látjuk leghíresebb sorozatának vándorló csoportját, embereket, hiénákat, majmokat, kígyókat. Látjuk és érezzük azt a fotókon keresztül szinte teljes egészében átjövő, megzabolázhatatlan és nem leírható erőt, jelenlétet, ami a hiéna valóban vad, megszelidíthetetlen lénye. Látom, talán picit életnagyságnál is nagyobb méretben Mummy Ahmadut és a kígyóbűvölőt, és egyszerűen nem lehet odébb menni, elszakadni a kígyóbűvölő tekintetétől, felkavaró jelenlétének sugárzásától. Itt mintha tényleg, néha mintha tényleg átütne a képeken valami felkavaró, idegen, erősebb létezés.

Hyena Men of Abuja, © Pieter Hugo

És látjuk Hugo briliáns és mélyen ironikus válaszát az őt ért vádakra, hogy Afrikát, mint egzotikumot tálalja. Látjuk az afrikai Hollywoodot szereplőin keresztül, mindenen keresztül, ami az abszurditásig vad, véres, idegen, érthetetlen, brutális, misztikus és hazug, mert művi. Látjuk sztereotípiáink nevetséges díszleteit. Aztán látunk egy poszt-apokaliptikus tájat, ami bárhol a világon (természetesen a legszegényebb helyeken, perifériákon) lehetne, amit mi csak néhol, teljesen buta sci-fi filmekben látunk, a technológiai haladás hulladékainak rémisztő sivatagát, kábel-képernyő-floppy- és egérerdőt, benne csellengő, abból hasznot, értéket kinyerni igyekvő páriákkal, a szegények legszegényebbjeivel.

Azt gondolom, ha ennyire lehetetlen a fotózás, ahogy itt, ezeken a képeken látjuk, az nem is baj. A nagy művészet ugyanis nemcsak tárgyáról, hanem önmagáról, önmaga határairól, önmaga kezdetéről és végéről is szól. Arra késztet, hogy másként lássunk.

Pieter Hugo: This Must Be The Place - Válogatott munkák 2003-2012, Ludwig Múzeum, május 24. - 2013. augusztus 11.