Moritz Pankok

Mit csinál egy roma túlélő a háború után, ha az Auschwitzből való elbocsátásának igazolását kérik tőle? Moritz Pankok a berlini Kai Dikhas Galéria - a világon elsőként kizárólag roma művészekre specializálódott galéria - művészeti vezetője, képzőművész, színész, és nem mellesleg Otto Pankok expresszionista festő leszármazottja. A családból ő az, aki összefogja és gondozza a hagyatékot immár 20 éve. A budapesti Francia Intézet Rekviem Auschwitzért című kiállításán Ceija Stojka Ausztriában élő roma holokauszttúlélő, festő és költőnő műveit mutatja be, nagybátyja Otto Pankok szintén roma témákat felvonultató szénrajzai és grafikái társaságában. Moritzcal Berlinben, a Kai Dikhas Galériában beszélgettünk a haláltábor fölött köröző varjak pozitív jelentéséről, valamint a cigányság és az avantgárd kapcsolatáról. 

Miért pont te lettél a kiválasztott a családból a hagyaték gondozására és ápolására?

Nekem ez természetes kiválasztódás volt, hiszen ezzel a művészettel nőttem fel, ezt láttam magam körül gyerekkorom óta.

Otto Pankok

Otto Pankok kezdetben Van Gogh nyomdokain indult és meg sem állt az expresszionizmusig, de azzal is szakított és olyan témát választott magának, a romákat, ami nem csak nem kívánatosnak, hanem üldözendőnek minősült abban az időben. Miért választotta ezt az utat?

Otto 1930-31-ben, Franciaországban, Provence-ban festett. Ekkor már szabadulni próbált a városi expresszionistáktól, túl öncélúnak tartotta őket, így nagy utazásokat tett, főleg vidékre. Provence-ban találkozott azokkal a romákkal, akik minden évben elzarándokolnak a provence-i Fekete Sárához, akit védőszentjüknek tartanak. Ilyenkor ott jó nagy fesztivált csapnak, van minden, amit klisé szinten a romákkal azonosítunk. Aztán visszajött Düsseldorfba és azt érezte, hogy Provence-hoz képest Németországban minden beszűkült, dúl a propaganda, szélsőségektől hangos az utca és olyan embereket keresett, akik másmilyenek. A színház akkori igazgatónője mutatta be őt a romáknak Heinefeldben. Egy Vincent nevű férfi adta neki bérbe a tyúkólat, ez lett a műterme és később az otthona is. Ottónak volt pénze, volt nála fűtés, így hozzá járt az egész roma közösség, mert meleg volt és mindig akadt vajas kenyér is. Páran még élnek közülük és a mai napig emlékeznek rá. Ma már természetes, hogy a kisebbséggel, a társadalom perifériáján élőkkel együtt csinálunk művészeti projekteket, így működik a szociálisan érzékeny művészet és a szociálpedagógia is, de ez 31-32-ben avantgárdnak számított. Otto nem a manifesztumokban hitt, hanem a tettekben.

Máig a Passiót tartják fő művének (a sorozat egyik darabját lásd fent), amelyen roma emberek, asszonyok és gyerekek arcai köszönnek vissza. Mire próbált ezzel utalni 1932-ben?

1932-ben volt a kiállítás megnyitója Düsseldorfban, onnan indult vándorútjára az összes német nagyvárosba. Mária modellje a Passióban, egy Ringela nevű cigánylány volt; ő nem jött vissza a haláltáborból. Goebbels Pilátus, a tömeg, aki kiabál, mind náci arc, Jézus pedig egy Schleswig nevű kommunista, akit már 34-ben megkínozták a nácik. A kép tehát egyértelműen túlmutat a vallásos tartalmon. Az igazi szenzáció a vernisszázson talán mégsem maga Otto, vagy a képei voltak, hanem az, hogy Otto a heinefeldi romatelep lakóit, azaz modelljeit is meghívta a megnyitóra. Ez volt az első alkalom a város életében, hogy a romákat nyilvánosan méltatták, megtisztelték és befogadták. A nácik még nem voltak hatalmon, de levegőben már érezhető volt az idegengyűlölet szele, a romák addig csak azt érzékelték, hogy köpnek utánuk. Budapesten fotókat is mutatok, amelyeken látható, hogy a romák a Kunstpalastban meglehetősen reprezentatív környezetben saját portréikat nézegetik. Nagy siker volt a Passió, 36-ban mégis betiltották, Otto pedig alkotási tilalmat kapott. Műtermét és a negyedet, ahol a romák laktak a földdel tették egyenlővé. Ő azonban titokban tovább dolgozott, sok grafikát készített a 40-es években is.

Aztán a Passió könyv alakban is megjelent.

A Kiepenheuer kiadó 36-ban adta ki a könyvet a Passióról, aztán szépen be is zárták pont a könyv miatt. A tulajdonos a könyveket elajándékozta a nagybátyámnak, a többit elkobozta a Gestapo. Ami ma kapható, azt barátok és a kiadó egyik nyomdásza őrizték meg csodával határos módon.

Hogy élték túl a képek ezt a sok tilalmat és fenyegetettséget?

Szülővárosában, Mülheimben a kiállítás alatt bemasírozott az SS és el akarta kobozni a képeket. Otto Pankok egy ideig dugdosta őket, majd sikerült Svácjba kimenekíteni, aztán még a náci időkben visszahozta őket, és egy kis faluban az Eifel szélén, a helyi kultúrházban található kis színpad alatt rejtegette. Mindez egyáltalán nem volt veszélytelen vállalkozás, 43-ban például bekvártélyoztak hozzá pár SS-tisztet, amikor ő épp egy zsidó festő barátját és feleségét rejtegette a padlásán. Többször is próbálták letartóztatni, de felesége, aki meglehetősen harsány asszony volt, mindig közbelépett. Nem tudjuk, mi történt volna, ha elviszik.

Otto Pankok: Francia táj

Bár Ringela meghalt az egyik haláltáborban, visszatérő motívum a háború utáni képeken is.

A budapesti kiállítás a grafikus munkáira helyezi a hangsúlyt, azokra a művekre, amelyek a háború alatt és után keletkeztek. Otto Pankok a nácik hatalomra kerülésével szinte egyidőben alkotási tilalom alá került, pont témaválasztásai miatt, hiszen a roma portrék tiltakozásnak és művészi ellenállásnak minősültek azokban az időkben. Ringelát még Düsseldorfból ismerte, de ő a telepen elő sokakkal együtt nem jött vissza a megsemmisítő táborokból. Egy 1948-ban keletkezett képen Ringela gyászol, de ez már csak emlék személyére. Otto Pankok 1947-ben egy könyvet is kiadott ezekből a portrékból, ami egy utólagos utalás azokra a modelljeire, akik szinte kivétel nélkül a holokauszt áldozatai lettek. Ez a könyv nagyon fontos a nemrég Berlinben átadott Roma-Szinti Holokauszt emlékmű szempontjából is, hiszen Otto Pankok már 47-ben leírja könyve előszavában, hogy a romákat még a zsidók előtt internálták a szögesdrót mögé, aztán pedig osztoztak abban a sorsban, ami a megsemmisítő táborokban történt Lengyelországban és Kelet-Európában.

A másik fontos nőalak Gaisa. Ő azon kevesek közé tartozott, akik visszatértek.

Ringela és Gaisa nagyon fontosak a kiállításon. A nagybátyám mindig is síkra szállt a romákért, kárpótlásukért a háború után. Számos nyílt leveleket írt és maga sem hitte volna, hogy 67 évig fog tartani a roma-szinti holokauszt nyilvános elismerése. Gaisa például betegen tért haza Auschwitzból, és kezelésre lett volna szüksége, de nem kapott semmilyen állami segítséget. Így mikor őt utalták be gyógykezelésre, levelet írt a belügyminiszternek, hogy hadd küldje el maga helyett Gaisat. Erre azért volt szükség, mert sajnos a városi apparátus még mindig folytonosságot mutatott a náci időkkel, ugyanazok az emberek ültek a hivatalokban, akik előtte internálták a romákat, így a jóvátételről aligha lehetett szó. Gaisa gyalog jött haza Auschwitzból Düsseldorfig, tőle például elbocsátó és igazoló dokumentumot kértek a koncentrációs táborból, ami alapján kárpótolni tudják. Otto ezt meg is festette a Visszatérés Auschwitzból című képen: Gaisa egy fal előtt áll, amin gyerekrajzok láthatók. Azt tükrözi, Gaisa hogyan vesztette el gyerekkorát a koncentrációs táborban. A Gaisa a földön egy szénrajz és azt ábrázolja, ahogy a szinti népcsoport tagjai visszatértek a táborokból lakhelyükre, ahol nem eredeti viskóikat találták, mert azokat ledózerolták, hanem azokat a barakkokat, ahova internálták őket. Az ajtókat csak kívülről lehetett zárni, belülről nem, hiszen anno ide voltak bezárva. Ezek a romák egészen az 50-es évekig itt és így éltek.

Ceija Stojka

Kézenfekvő a kapcsolat Ceija Stojka és Otto Pankok közt, de ezt a szálat mégis te fűzted igazán szorosra.

25 képet mutatunk Budapesten Ceijatól. Ceja Stojka képei két csoportba oszthatók: vannak a nagyon sötét emlékképek, és vannak a gyermekkori emlékei, amik nagyon színesek és a múltat glorifikálják, de ezek nem lesznek láthatók majd Budapesten, mert a téma Auschwitz. Ceija nem csak fest, hanem ír is és ebben is nagyon impulzív: a versek tele vannak helyesírási hibákkal, mert a háború miatt nagyon keveset járt iskolába és gyakorlatilag magától tanult meg írni, de amit ír, az nagyon tömény és nem ismerek senkit, aki nála jobban ki tudná fejezni versben az átélt borzalmakat. Ceija a 80-as években kezdett először megnyilvánulni emlékeiről, a traumáról, amit átélt. Minél idősebb lesz valaki, annál inkább előtérbe kerülnek a hosszú távú emlékezetben eltárolt dolgok, és ami oda van elásva. Nekünk emlékeznünk kell, ő meg nem is tud másként, hiszen mai napig üldözik ezek az emlékek. Ez az alapja a munkáinak. A képek nagyon direktek és impulzívak, kitörések az emlékezet alól és mindent nagyon direkt módon közölnek a nézővel. Otto Pankok is dokumentálta azokat az embereket, akik eltűntek, elvesztek. Bár ők ketten soha nem találkoztak, nagyon jól kiegészítik egymást: Otto Pankok az expresszionizmusból jön és landol egy expresszív realizmusban, Ceija Stojkát is így lehetne legjobban leírni. Szép találkozás lett volna, ha megismerik egymást, de Otto Pankok 66-ban meghalt, és Ceija akkor még nem festett.

Ceija képein visszatérő motívumok a keze, a varjak. Mit takarnak pontosan ezek a szimbólumok?

Ceija saját emlékeit dokumentálja, a sötét foltok a náci egyenruhákat és a tábort őrző farkaskutyákat takarják. Ceijanál nagyon fontosak a varjak, mint motívum. Azt mondja, hogy a haláltábor fölött köröző varjakról azt tartották, hogy azok a halottak lelkei és ebből tudták, hogy nincsenek egyedül, hogy még ott a családjuk lelke. Mi inkább a halál madarának tudnánk be, de nála más, inkább pozitív jelentést kap. A képek borzalmakat ábrázolnak, mégis rengeteg szépséget sugároznak magukból. Sok képén láthatók meztelen romák, ami náluk tabu. A táborokban azonban meztelenül kellett mutogatni magukat, holott a nácik pontosan tudták, hogy ez náluk milyen korlátnak számít, de tudatosan kihasználták. Ceija kézlenyomata a rajzain pedig annak bizonyítéka, hogy ő még van, él és létezik. Amikor Ceija fest, újra fel kell szakítania a sebeket, azért ez nem egy szokványos alkotói folyamat. Először egy füzetbe kezdett el festeni és olyan erővel szakadtak fel belőle az emlékek, hogy nem tudta abbahagyni, a borító mindkét oldalát is telefestette. Ceija most lesz 90 éves, most épp jól van és 3 hónapja újra fest.


Szabó Ágnes

Otto Pankok és Ceija Stojka kiállítása november 14-től 23-ig látható a Francia Intézetben.