A képre kattintva galéria nyílik

Luo Dan története egyszerű és szép. 1968-ban született, évekig fotóriporter volt egy ügynökségnél, majd 2006-ban, lappangó kétségeire mintegy válaszként megvilágosodott, miután belelapozott egy véletlenül a kezébe akadt Bibliába. A történet mégsem pusztán a hitről szól, hanem egy ember önmegvalósításáról és önmaga kereséséről. Még ugyanebben az évben otthagyja a fotóügynökséget és egyfajta zarándokként elkezdi járni, beutazni Kínát. Ezekből a nagy utazásokból születik három nagy fotósorozata, közöttük is a legszebb, legmélyebb munka a Simple Song (2010-2012).

Luo Dan pályája a fotográfia fejlődéséhez képest fordított utat jár be, mert párhuzamosan azzal, hogy otthagyja a fotóriporteri pályát, ahol a pénzkereső eszköze a digitális fényképezőgép volt, önmagához vezető útján visszatér az analóg technikához, később majdhogynem a fotográfia kezdeteihez.

Első nagy útján, egyfajta fotós Kerouac-ként végigmegy Kína leghosszabb autópályáján: végigfotózza az 5476 kilométeres 318. Kínai Nemzeti Autópályát Sanghajtól Lhasáig, keletről nyugatra. Fotósorozatát China Route 318 (2006) címmel mutatja be. Második utazásában átszeli Kínát északról indulva és délre megérkezve, sorozata a North, South (2008-2009). Mindkét munka feltérképezése, dokumentálása a gigantikus országban folyó változásoknak: fejlődésnek, stagnálásnak, mozgásnak, mozdulatlanságnak, lelassuló és felgyorsuló időnek. A munka során középformátumú, analóg fényképezőgépet és nyersanyagot használ és tárgyilagos, háttérbe húzódó modorban tudósít arról, amit lát.

Az utazások, pontosabban második útja során talált rá Délnyugat-Kína Jünnan tartományában a Nujiangi Lisu Nemzetiségi Autonóm Körzetre és a lisu kisebbségre, amelyet az elkövetkezendő években fotózni kezd. A lisu nép egy mintegy 730 ezer főt számláló tibeti-burmai népcsoport, amelynek tagjai szétszórva élnek részben Délnyugat-Kínában, részben Burma hegyvidéki részén, részben Thaiföldön, részben Arunachal Pradesh indiai tartományban. A Kínában élő lisuk legnagyobb része a hegyek között, viszonylagos elzártságban él, de nagy részük közel száz éve felvette a kereszténységet, mivel a 20. század elején több misszionárius is eljutott ide.

Luo Dant lenyűgözte a lisu falvakban élő embereknek a viszonylagos elzártságból adódó háborítatlan, egyszerű élete, spiritualitása és az a hagyományos, kétkezi földművelő életmód, amit folytatnak. Miután rátalált a falvakra, ahol egyébként később, több mint fél évig élt is, Luo Dan sok mindenre kiható fotótechnikai döntést hozott: amikor visszatért a területre, egy Shandongban talált fakamerát hozott magával, a fényképezőgép 1900 körül készülhetett, mint ahogy a kicsit lágyrajzú objektívje is. Luo Dan az archaikus kollódiumos nedves eljárást és a kollódiumos üvegnegatívot választotta munkája nyersanyagául. A fotográfus így szerette volna megörökíteni, időtlenné merevíteni a nép archaikus, időtlen és mélyen spirituális életét, mindennapjait.

Luo Dan útkeresése során így visszatért a fotográfiának majdnem a kezdeteihez: az eljárást, amit használt, 1851-től kezdték el használni, és egészen az 1880-as évekig és még azon túl is alkalmazták a fotográfiában. Csak egy gyorsabb, könnyebben kezelhető, de nem tökéletesebb eljárás szorította ki ezt a technikát, hiszen a kollódiumos nyersanyag felbontóképességét (2000 vonal/mm) napjainkig nem tudja szinte semmilyen nyersanyag elérni.

A választott technika lassúságra és elmélyülésre késztette Luo Dant az amúgy is szinte az időn kívül rekedt környezetben, tájban.

A helyszínen kell ugyanis a vegyszerekkel dolgozni, kikeverni és az előkészített üveglapra önteni, szétteríteni a kollódiumot, utána érzékenyíteni, majd nem hagyva azt teljesen megszáradni, exponálni, elkészíteni a képet, majd elő is hívni azt. A fotósnak tehát egy mozgó laborral kell közlekednie. Az exponálás, a felvétel elkészítése az anyag sajátossága miatt akár egy percet is igénybe vehet, így a modellekre is nyugalom és mozdulatlanság van kényszerítve. Minden üvegnegatív pedig szinte személyes, egyedi műtárgy, hiszen nincs két egyforma öntés, az anyag sohasem ugyanúgy terül szét, és az üveglap mindig őrzi a fotós keze nyomát is pl. a sarkokon, ahol az üveglapot tartja.

Luo Dan Simple Song (2010-2012) című sorozata visszafordulás és megállás az időben. A portrék olyan emberi jelenlétről tudósítanak, ami talán sokkal élőbb, jelenvalóbb és sugárzóbb bármilyen modern, professzionális, látszatra valósághűbb, pontosabban leképző pillanatfelvételnél. Az a különös ezekben az arcokban, tájakban, hogy a technika, de természetesen nem pusztán a technika, hanem a mögötte álló munka, szemlélet, alázat, egyszerre teszi őket archaikussá, múltbelivé, azaz hasonlóvá a 19. századi felvételekhez, és egyszerre időtlenné és örökké jelenvalóvá, élővé.

Luo Dan fotográfiája valóban megörökítette ezeket az embereket, ezt a népet, de ehhez természetesen pontosan ezek az emberek, és a létezésnek ez az egyszerűsége, a valósághoz közelisége és spiritualitása kellett.

A képre kattintva galéria nyílik