Kelet-Európából nézve New York még mindig a világ közepének tűnik, alig harminc kilométerre Manhattantől mégis posztapokaliptikus világ fogadja az embert. Szatmári Gergely fotós 2009-ben Meadowlandsben, New Jersey oszlófélben lévő, észak-keleti csücskében járt, és a pusztulás szuperrealista képeivel tért haza. A jéghideg sorozatból 2011-ben album is készült, de most újra előkerült, a PH21 fotógaléria rendezett belőle kamarakiállítást. 

A teljes sorozatban itt-ott felbukkannak arcok, helyiek, de a PH21 válogatása szigorúan ember nélküli fotókból áll. Fagyos, fémesen csillogó kompozíciók, minden apró részletet könyörtelen élességgel kirajzolva, akárcsak Richard Estes fotórealista festményein - aki már a hetvenes években színt vallott az amerikai álom vérfagyasztó ürességéről. Az elhagyatott városi tájkép azért csodás műfaj, mert az élet hiánya vákuumként szívja be minden figyelmünket - és nem találva semmiféle otthonosságot, a néző egyedül marad saját magával. 

Már a galéria felé sétálva egy Candida Höfer-képben érzem magam: a szupertárgyias, élő szereplőket szigorúan nélkülöző képeiről ismert művész gyakran fotózott olyan elhagyott tereket, mint például a Műszaki Egyetem szombat este.  A PH21 galéria ugyanis a Szkéné Színház előtere, és elképzelni sem lehet az egyetem üres folyosóinál jobb felvezetést Szatmári képeihez. 

Igaz, sötétedés után be kell érnünk a szerény, rosszul irányított képvilágítással, mert a színházi előadást zavarják a nagy fények. Ez a tér egyáltalán nem alkalmas kiállításokhoz, a színházi büfé asztalai miatt túl távolra kerülök a képektől ahhoz, hogy sötétben is lássam őket, ha pedig befurakszom a bútorok mögé, akkor túl közel jönnek. Szatmári fotói kicsit feszengenek ebben a térben.

Mindössze hat képet látunk. A Vending Machine főszereplője egy elhagyott épületben felejtett italautomata. A foszló falak közt radikális üresség, a gépen az ironikusan ható HOT & FRESH felirat, a jelenet drámai megvilágításban, a koszos ablakon alig átszűrődő napfényben. 

A többi kép mind szabadtéri felvétel, az elképesztő léptéket felölelő Newark Cityscape apokaliptikus nyugalmat áraszt, a hófödte építési terület mutatja, hogy mélyen alszik a város, de nem tudjuk, hogy a téli álomról van szó, vagy örökre befagyott állapotról.

Wetland Under Turnpike tájkép - a gigantikus felüljárók alatt burjánzó természeti közeg látható rajta. Érezzük, hogy az élet a végtelen sásmező felett zajlik, ez a látvány pedig szó szerint mindennek a legalja, a senki földje végtelen nyugalmát árasztva, az építészeti elemek minimalista lüktetésével.

A Garden State Parkway is zseniális, pedig demagógnak tűnnek rajta az autósorral párhuzamosak haladó temetői sírkövek. A kép középpontja valójában a kerítés, az a nagyon-nagyon vékony hártya, ami elválasztja a két oldalt egymástól. 

Tetszett, hogy a WMCA című kép és a Bloomfield Hospital by Night egymás mellé került. A szürkület fényei és a neonok vérszínűre festik a pocsolyákat a rádióállomás erődszerű, zárt épülete mellett. Ez a kép nagyon is térszerű, szemben a kórházi épületről készült fotóval, ami ehhez képest díszletként hat ebben a valószerűtlen megvilágításban, egy pillanatra kételkedni is kezdtem a létezésében. 

Ahogy nem egyszer kétségbe vontam azt is, hogy élnek itt egyáltalán emberek. Emberek jelenlétét a Bloomfield Hospital By Night előtti térben látható néhány lábnyom jelzi csak, de ki tudja, lehet, hogy csak Szatmári járkált ott a megfelelő kameraállást keresgélve.