A death metal mutatta be Velasquezt

Kis Róka Csaba a Legősibb íratlan törvények fallikus diadala című festménye előtt (Fotó: Oláh Gergely Máté)

Kis Róka Csaba (1981) festőművész tavaly óta Hollandiában él. Nemrég ott és Svájcban is nyílt kiállítása. A véres, groteszk képeiről ismert művésszel többek között Belliniről, az Új Lipcsei Iskoláról, a régi disznóvágásokról és egy Kádár Jánossal közös ebédről beszéltünk e-mailben.

Hogyan, mikor és miért mentél Hollandiába?

Novemberben költöztem Amszterdamba az acb Galéria gyűjtői kapcsolatainak köszönhetően. Eredetileg London lett volna a cél, de időközben - szintén a galéria tevékenységéből adódóan - feltűnt Henk Pijnenburg holland gyűjtő, művészeti menedzser. Felkeresett budai műtermemben, ahol a legújabb festményeim hatották meg először a legjobban, ezt követően versenyt futottunk a Szépművészeti Múzeum lépcsőin, majd elkezdtünk együtt dolgozni. Ebből adódóan kézenfekvőnek tűnt Amszterdamra váltani Londont.

Nemrég közös kiállításod volt a neves holland művésszel, Armandóval.

A MOA (Museum Oud Amelisveert) az egykori Armando Museum utódja, ami évekkel ezelőtt leégett. A kiállítást Henk szervezte Yvonne Ploum igazgató nővel közösen. Erre az alkalomra kiadtak egy katalógust is a munkáimmal, Yvonne és Henk szerzőségével. Érdekes volt látni ahogy párhuzamba állították Armando festményeit az én munkáimmal. Rendkívül megtisztelő volt vele kiállítani.

Most nyílt kiállításod Svájcban. Hogyan kerültél a MACT & CACT Arte Contemporanea Ticino galériába?

A CACT (Centro d'Arte Contemporanea Ticino) egy svájci magánmúzeum, amit Mario Casanova hozott létre 1994-ben. Egy berlini csoportos kiállításon vettem részt 2011 tavaszán. aminek a katalógusát Mario is megkapta. Érdekes együttállás volt ez akkor, mivel ő már korábban elkezdte letölteni a képeimet az internetről és meglepődve fedezte fel, hogy a katalógusban szereplő művész azonos azzal, akit ismeretlenül fedezett fel magának. Az év márciusában vette fel velem a kapcsolatot. Nem sokkal később elutazott hozzám Budapestre és elkezdtünk együtt dolgozni. Mario Casanova egyik fő tevékenysége, hogy fiatal művészeket integráljon a művészet körforgásába. Azóta két csoportos kiállítás keretében is foglalkoztatott, és ugye most nyílt meg nála az önálló show-m.

Festészetedben több nagy hagyomány jelenléte is megfigyelhető. Mi az, ami megfogott a 19. századi magyar romantikus festészetben, a velencei festészetben, vagy éppen az Új Lipcsei Iskolában?

A velencei festők színhasználata roppant megragadó, ám ami még szintén érdekes, az Giovanni Bellini esete, aki minden velencei festő apukája. A szigorú ikonográfiai rendszert elkezdte önkényesen használni, így már nem voltak a képei a kor szerint olvashatóak, ma is sokan kutatják festményeinek jelentését, ahogy azt én is megtettem még az egyetemi évek alatt. A másik insipráció Neo Rauch volt, amikor a horizontomra került, valahogy egyből megéreztem a képeit. Nincs kifejtve nála a cselekmény szála, se konkrét jelentés, ami párhuzamba állíthatná Bellinivel, akinél ez mégiscsak felfejthető. Rauch inkább érzeteket ad, ami szimpatikus számomra. Egyébként a Lipcsei Iskolát teljes egészében nem említeném. Néhány művészt szeretek közülük csak.

Ami pedig a magyar romantikus festészetet illeti, lépten-nyomon beleakad az ember az akkor készült zsánerképekbe: búsuló paraszt, cigányzenészek, cicák és hasonló témák. Mikor elkezdtem keresni, milyen magyar festészeti hagyományba tudnám beilleszteni magam, szembesülnöm kellett azzal, hogy nekünk ez egészen új keletű, nem úgy mint a német, francia, flamand vagy más nagy festészeti hagyományokkal rendelkező országok esetében, ahol több száz éves hagyománya van a festészetnek, és ez a hagyomány, a formavilág, a színhasználat egyik művészről hagyományozódott a másikra. Nálunk ez az 1800-as években kezdődött csak el igazán, és akkor is a kor meghatározó hullámaitól távol, ami egyébként nem olyan nagy baj. Sokféle elképzelés volt a festészetről akkor is, és nem pont az impresszionizmust találta üdvözítőnek mindenki. Aztán később a magyar művészet amolyan cica szerepet töltött be a nemzetközi művészet labdajátékában.

Szóval próbáltam ezen a szűk mezsgyén fogást találni. Talán a magyar romantikus festészet naivitása az, ami bennem is megtalálható, ugyanakkor ezzel egy kis humort is be lehet csempészni, meg egy kis iróniát.

Keresztül-kasul, 2013

Készség szintjén használod a popkultúra sötétebbik felének képi elemeit. Honnan a vonzódás a groteszkhez?

Nem tudom mennyire készség szinten használom ezeket az elemeket. Igazából a popkultúrába születtem bele, mint sokan mások. Ennek hatásait soha nem akartam kiszűrni. Érdekes, ahogy ebben a nagy keveredésben megtalálják az embert a dolgok. Például Velasquez nevét először egy death metal lemezborítón olvastam először 12 évesen. Kaptam egy információt egy olyan felületről, aminek semmi köze nem volt annak eredeti olvasatához. Bréda kulcsainak átadása és a death metal nem túl közeli témák, de roppant érdekes mix. Aztán egyszer csak annyira elhatalmasodik ez a jelentésbeli teljesedés, amihez képest Jerikó csak homokozó. És igen, meghatározó volt az, hogy ezek a zenekarok vonzódtak az extrém megnyilvánulási formák és a polgárpukkasztás felé. Akkoriban ez nagyon hatott rám és persze tinédzserként az ember igen fogékony. Aki egyszer megkóstolja az extrém metal ízét, annak későbbi szemléletét is meghatározza. Így jártam. Úgy érzem ez az, ami miatt vonzódom a festészetben is a kegyetlenség ábrázolásához. És a festészet is tele van ezzel. A Dózse Palota falait beborítja a mészárlás, a győztes hadjáratok ábrázolásai. Mit sem változott ez a mezopotámiai faragványok óta. Az ember természete, ahogy a saját hatalmát dicsőíti, ahogy dehumanizálja az idegeneket, a sajátjától eltérő kultúrákat, elkezdett érdekelni. Ahogy megfosztja emberi mivoltától különböző csonkítások során az ellenséget. Vegyük csak Zách Klára esetét, akinek levágták az orrát, az ajkait és még ki tudja mit műveltek vele, aztán lovak után kötötték és végig vontatták a nép előtt. Ugyanez történt a szobrok esetében is. Amint letörték az orrát, ezzel megfosztották emberi ábrázatától, valamiféle szörnyeteget csináltak belőle, ami már csak részben emberi. Holott lehet, hogy épp ez mutat rá még jobban emberi mivoltunkra. Goya rézkarc sorozata is ezt szemlélteti, és ugyanez történik a mai háborúk során is. Elég csak a Jugoszláv háborúra gondolnunk.

Mindazonáltal szeretjük ezeket eltávolítani magunktól, és nem szembesülni, pedig a szembesülés által lehet csak igazán fejlődni.

Képeiden a kompozíció alakulása minden esetben egy-egy ismeretlen történet magját rejti magában. A történet, vagy a kompozíció születik meg előbb?

A festészetben az egyik legfontosabbnak a kézi munkát, a kézműves jelleget tartom. Ez sok mindent meghatároz. Elsősorban az anyagból indulok ki. Megjelenik előttem egy kompozíció, vagy csak színállások, minden más elem nélkül. Maga a téma a vászon előtt dől el az alkotás során, ez nagy koncentráltságot igényel, mivel akkor és ott kell létrehoznom a belső képeket, amivel ki tudom fejezni az érzéseimet és a véleményemet arról ami körülvesz és a festészetről persze. Kizárólag ilyen spontán módon tudok dolgozni. Hol a kompozíció, hol az anyag, hol a színek visznek előre felváltva, ez egy egység. Aminek minden összetevője ugyanolyan fontos. Döntéseket kell hozni, hogy mikor jó egy vonal vagy kifejező egy színmező, kapcsolatban a kép egészével és mondandójával. A képeim feltételezett történetisége azért mindig csak egy kibogozhatatlan rendszer, mert nem kívánok olvasható sztorit elmondani. Inkább metaforikusnak mondanám. Az egész festészet egy játék és függő vagyok.

Jellemző munkáidra a bukolikus tájban végrehajtott csonkítás, kínzás, harag nélküli erőszak. Milyen irányban mozdul el manapság ez a képi beszédmód?

Az utóbbi évek festményeire jellemző egyfajta tematikai egyszerűsödés, kevésbé direktek, ám egy festészeti gazdagodást is hordoz ugyanakkor. Úgy érzem, a festőiség előtérbe helyezése többet tud hozzáadni a munkáimhoz, mint a kompozíciós elemek további burjánzása. Ami nem jelenti azt, hogy teljesen lemondanék róla. Még mindig meghatnak a klasszikus sokalakos festmények.

Várható, hogy valamikor nők, lányok, lányanyák is felbukkannak majd a Kis Róka-képeken?

Ilyesmi kérdésekkel gyakran találkozom. Meg hogy mi lesz a következő lépés, mert egyesek szerint annyira körbejártam magam, hogy elképzelni sem tudják mi lesz ebből. Erre azt tudom mondani, hogy, ha tudnám, nem csinálnám, mert amit tudok, az már kevésbé érdekel. Inkább érzem. Különben is az egyik kép hozza a másikat, és sokat utazok, az utazások során is rengeteg dologgal találkozok, ami inspirál, vagy új oldaláról mutatja meg a világot, ami egyre gyakrabban azonosság ma.

Uralom, elnyomás, kegyetlenség – ezek a fogalmak tolulnak fel a szemlélőben, aki a képeidet nézi. Számodra mit jelentenek ezek a szavak?

Ezek a szavak számomra az ember biológiai oldalát mutatják meg. Ahol csak az alapvető funkciók uralkodnak.

Visszatérő motívumaid a katonaruhás férfiak, gyerekek és a romantikus húsfeldolgozás. Egyik nagyapád hentes volt és katona. Van összefüggés?

Persze. Rengeteg időt töltöttem vele. Egy kisfiúnak a katonaság nagyon vonzó dolog, főleg ha a nagypapa ejtőernyős volt. Ennél kúlabb dolog egy 4 évesnél kevés van. Mivel egy időben nem járhattam óvodába (nem azért mert deviáns voltam) nagypapához voltam leadva, mivel a szüleimnek dolgozni kellett és én pedig papával jártam munkába különféle falvakba disznót vágni. Volt időm azon gondolkozni, vajon mi történik az állattal, miután leszúrták. Nagyon experimentális időszak volt ez.

Nem túl rég kérdeztem meg nagyapámat egy foszlányos emlékről, amikor egy vadászkastélyban voltam vele, ahol bérvágott. Kiderült, hogy aznap együtt ebédeltem Kádárral.

Válogatás Kis Róka Csaba munkáiból: