Nagy Kriszta x-T Tetszélet tetszpornó tetszhalál kiállításának (amelyről nemrég írtunk) lényegében letiltott, a tárlaton csak hűlt helyükkel szereplő, közerkölcsre veszélyesnek ítélt képei egyetlen alkalommal láthatóak lesznek a helyszínen, mégpedig a finisszázs meghívójának szövege szerint, a Kiscelli Múzeum hozzájárulása nélkül. A gerillatárlat és az ugyanitt bemutatandó kiállítási katalógus tartalma érdekes intézmény- és kultúrpolitikai kérdéseket vet fel, pontosabban mondva: feldob pár magas labdát, melyeket nem lehetünk restek, ahogy azokat a művész sem volt rest: leütni.


Talán a legmagasabb labda ebben történetben, hogy a csütörtökön, augusztus 22-én felvezetendő kiállítási katalógus tartalmazza a teljes, csonkítatlan kiállítási anyagot. Ugyan 18-as karika figyelmeztet a tartalomra, de a Mapplethorpe sorozat teljes egészében látható, minden különösebb intézményi kommentár vagy indoklás nélkül. Oltai Kata katalógusban szereplő írásának egyik jegyzete informál arról, hogy az anyag egy része „intézményi döntésre”, „közerkölcsre veszélyesnek” ítélve nem volt látható a kiállításon.

A kurátorok korábbi nyilatkozata arról szólt, hogy a kiállítás koncepciójának íve nem tört meg a kihagyások („néhány genitália interakciójának kiküszöbölésével”) miatt, tehát a kiállítás ebben a formában megegyezik a szerzői intencióval, némi „kompromisszummal”. Kérdés, ha ez így van, volt, mit keresnek a katalógusban a kihagyott képek? Miért a következetlenség? Itt nem veszélyesek a közerkölcsre? Nyilván kevésbé veszélyesek, mert kevesen fogják látni őket, számolva egy kiállítási katalógus alacsony példányszámával, elérhetőségének relatív nehézségével stb., következtethető ki a cinikus(?) intézményi döntés háttere.

Továbbá, ha végiggondoljuk, a gesztus nem csupán következetlen, hanem hazug is. Egy kiállítási katalógus elvben egy adott kiállítás anyagának dokumentálása, leírása, illetve kibővítése, értelmezése „hozzáadott” tanulmányokkal, esszékkel. Jelen esetben azonban nem értelmezések adódnak hozzá a kiállítás anyagához, hanem művek. A kiállítási katalógus tehát nem fedi le, nem dokumentálja a kiállítást, azaz a valóságot, így a hamisítás kategóriájába tartozik.

Végeredményben a kiállítás intézményi szemszögből saját dugájába dől, öngólt rúg. Az öngólból logikusan kövezkezik, és ezt kiválóan vette észre a művész, hogy ha a katalógusban publikálni lehetett a műveket, akkor meg is lehet mutatni őket valamilyen formában, akár egy pillantás erejéig. Erről szól, fog szólni a tervezett gerillatárlat a Kiscelliben.

A kihagyott anyagok azonban elsősorban, és nem mellesleg, nélkülözhetetlenek a kint lévő képek megértéséhez, a Mapplethorpe sorozat látható része nehezen vagy sehogyan sem értelmezhető, homályos a cenzúrázott munkák hiányában. De ez talán logikus is, hiszen egy kép-sorozat egyetlen művet alkot, ha a felét vagy még nagyobb részét eltávolítjuk, a mű egésze csorbul és válik nehezen értelmezhetővé vagy egyenesen érthetetlenné.

Túl nagy lyukak, vagy stílszerűen: sebek támadnak a mű szövetében, amelyek nehezen vagy egyáltalán nem kitölthetőek, begyógyíthatóak az értelmezés akár legnagyobb erőfeszítéseivel sem.