Birgit Jürgenssen: El innen!, 1976 (Fotó: Pályi Zsófia, galériáért kattints a képre)

Az arc az ember legizgalmasabb testrésze. Ránézünk, kinézünk belőle, elrejtjük és büszkén vállaljuk, az emberi képmás - ezt bizonyítja a művészet néhány ezer éves története - megunhatatlan, sokszor beszédesebb mint a nyelv, összetettebb mint egy tájkép, kifejezőbb mint egy sóhaj. Az Ernst Múzeumban január 24-én nyílt Tükör által homályosan - Arcok tegnap és ma című kiállítás a portré hívószó apropóján ránt össze arcokat az utóbbi negyven év magyar és nemzetközi művészetéből.

Ernst Lajos (1872-1937), a tragikus sorsú gyűjtő és múzeumalapító egyik fő gyűjtési köre a portréké volt; egyrészt egy magyar nemzeti arcképcsarnok létrehozása, másrészt a kortárs művészek önportréinak gyűjtése. 1912-ben létrehozott magánmúzeumában fontos szerepet kaptak az arcképek. Mutatja ezt az a tény is, hogy az első világháború után bezárt intézmény újranyitásakor, 1920-ban először csak a művész-arcképcsarnok gyűjtemény volt látogatható. A mai Ernst Múzeum szándéka szerint az alapító arcképgyűjtő koncepciója előtt is tiszteleg jelen kiállítással, amely természetesen több kérdést tesz fel, mint amennyit megválaszol. Ugyanakkor fel nem tett kérdések is kiolvashatók a termeket járva.

Joseph Beuys: Incontro con Beuys, 1974 (Fotó: Pályi Zsófia, galériáért kattints a képre!)

Az, hogy a kiállítás a hetvenes évek elejétől mutat be műveket, elsőre akár önkényesnek is tűnhet, ha nem gondoljuk át, hogy a modern magyar művészet magára találása jórészt az Iparterv-generációnak köszönhetően éppen a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején történt meg. Ezt a kezdőpontot szem előtt tartva erősödik a gyanú, hogy a rendezői szándék a kortárs magyar (portré)művészet nemzetközi kontextusba emelése lehetett. Sőt, az oly sokszor emlegetett "nemzetközi kontextus" ebben az esetben, mintha csak a rezonőr szerepét töltené be. Míg például Erdély Miklós Időutazás sorozata (1976), amelyben kinagyított családi fotográfiáira montírozta rá önmagát, ezáltal kvázi párbeszédbe kerülve saját családtörténetével egyértelműen az életmű egyik fontos alkotása, addig a kontextusának szánt alkotások - főképp a német nyelvterületről - nem egyszer a neves alkotók másodvonalbeli, ha nem jelentéktelen művei.

Nem tudni mekkora volt a kurátorok - Gulyás Gábor, Angel Judit, Rózsás Lívia - szándéka és lehetőségei közötti szakadék, árok, vagy rés: vagyis mi az, amit meg tudtak szerezni a kiállításra, és mi az, amit meg akartak szerezni. Joseph Beuys itt kiállított munkáitól már nem esünk hasra, Urs Lüthi önarcképeitől még annyira sem. Annyi viszont biztos, hogy ebben a társaságban még jobban ragyognak Erdély képei.

Hajas Tibor: Öndivatbemutató, 1976 (Fotó: Pályi Zsófia, galériáért kattints a baloldali nénire!)

Így van ez Hajas Tibor Öndivatbemutató című rövidfilmjével (1976) is. Ulrike Rosenbach Ne gondolják, hogy egy amazon vagyok című videója (1975) kimondottan megemeli az amúgy is jelentős alkotást. Hajas és társai a Moszkva téren megállított járókelőket kérték meg, hogy egy percig álljanak modellt a kamerának - így előlegezve meg Erwin Wurm húsz évvel később készített egyperces szobrait.

Az kétségtelenül látszik, hogy a kurátorok figyeltek a regionális párhuzamokra, de a tárlat többi részében is megfigyelhető a tendencia, hogy a nagy nevektől sok esetben jelentéktelen munkákat látunk kiállítva. Gondolok itt Hermann Nitsch litográfiáira (1984-1992), vagy Gilbert és George Szép remények című fotójára (1972). Ugyanakkor szép és fontos munka Fehér László korai Sorozat önarcképe (1974-76), amely az alkotó négy életszakaszát ábrázolja fekete sávokkal. Minél fiatalabb a művész annál vékonyabb a fekete sáv, míg az utolsó képen a sáv egy fekete téglalappá válik. Valóban jó párosítás volt Tót Endre képét (Mosoly valahol itt, 2004) a letisztult Fehér-képek mellé helyezni, ugyanakkor a kétezres évek magyar portréfestészetéből itt látható válogatás Jovián György, Szépfalvi Ágnes, Gál József, Veres Szabolcs) még csak megközelítően sem mondható reprezentatívnak, inkább a rendezők személyes ízlését követi.

Jovián György: Tanulmány egy balesethez 5, 2010, Tanulmány egy balesethez 4, 2010 (Fotó: Pályi Zsófia, galériáért kattints a képre)

Andres Serrano egyik fő helyen egymás mellé állított fotói nem állnak távol az egyszerű hatásvadászattól. A fekete nő portréja (Nomádok, 1990) a Klu Klux Klán-tag képe (A Klán, a Klán tagja, 1992) így tálalva nem tesz hozzá túl sokat az utóbbi negyven év portréművészetének értelmezéséhez. Portré tematikájú kiállítás nem nyitható meg Cindy Sherman fotográfiái nélkül, itt is látható belőlük három. Marlene Dumas késsel, villával roncsolt felületű akvarell portréi, az 1994 óta készült Elutasítottak, érzékeny alkotások, Nitsch munkái mellett erőteljes vizuális bombáknak tűnnek.

Andres Serrano: Nomádok, 1990 és Andres Serrano: A klán, a klán tagja. A láthatatlan Birodalom Nagy Titánja, 1992 (Fotó: Pályi Zsófia, galériáért kattints a képre)

Fontosak viszont - az egyes életműveken belül is - Bill Viola, Christian Boltanski, illetve Marina Abramovic és Ulay videó munkái, amelyek mellett a magyar művészek (Esterházy Marcell, Maurer Dóra, Türk Péter) videói sem vallanak szégyent.

Mindent összevetve egyenetlen, de éppen sokszínűsége miatt fontos kiállítás a Tükör által homályosan, még ha a tárlat leírásában Ernst Lajosra, mint fontos viszonyítási pontra is hivatkoznak. Ugyanis egyetlen kép, leírás, eredeti alkotás sem látható, ami a múzeumalapító gyűjtőtevékenységéről szólna. Egy másik narratívában biztosan helye lett volna például Szűcs Attila Kemény István élőmaszkja című festményének. A kiállítást megnyitó nagy magyar költő élőmaszkjáról készült kép több szempontnak is megfelel: művészportré is, fontos alkotó munkája, kortárs is. Ahogy azt száz évvel ezelőtt Ernst Lajos is fontosnak tartotta.


A kiállításon készült többi kép ide kattintva tekinthető meg.

Tükör által homályosan. Arcok tegnap és ma, Ernst Múzeum, 2013. január 24 - 2013. április 07.