Vivian Maier történeténél kevés hatásosabb művész- vagy zsenitörténet létezik, legalábbis úgy tűnik, John Maloof hihetetlenül profi munkája következtében. Maloof kiváló érzékkel vette észre, mutatta meg, építette fel a Vivian Maier történetet, fotográfiát és embert. Ennek vizuális lenyomata a most a Magyarhangya alternatív filmforgalmazó üdvös tevékenysége által mozikba került dokumentumfilm.

Nem kezdenék most az untig ismert Vivian Maier sztori újramondásába, hiszen magyar wiki szócikk is létezik már róla, és a történetet számtalanszor megírták minimum 2012 óta, amikor a Mai Manó Ház kiállításán először kerültek elénk a képei. A kiállításról mi is írtunk akkor, de legutóbb épp mostani dokumentumfilmjét harangoztam be, nem sejtve, hogy ez valaha magyar mozinézők elé kerül. A Magyarhangya azonban rámcáfolt, és milyen jól tette.

A doku ízig-vérig profi munka, tökéletesen felépít, megalkot egy történetet, embert és fotográfiai életművet, és teszi mindezt úgy, hogy végülis nem jut el nagyon leegyszerűsítő és egyértelmű kijelentésekig, érezve, hogy a Maier-narratíva lényege épp a titokzatosság, talányosság és elhelyezhetetlenség. A film persze érzelmes, néhol dagályos és nem túl szofisztikált, de nem is az értő keveseknek, hanem a nagyközönségnek szól, igen hatásos eszközökkel.

A film nézése közben, mintha egy kaleidoszkóp folyton változó képét néznénk, Maier személyiségének, tevékenységének újabb és újabb oldala bukkan elő a homályból, olyan oldalak, amelyek sokszor összeegyeztethetetlenek egymással. A film történetéből egy sokalakú és titokzatos ellentmondás, nem átlátható, megmagyarázható homály bontakozik ki, Vivian Maier.

Természetesen nem tudjuk meg, miért fotózott Maier, mi motiválta, miért nyomta ilyen eszméletlen tempóban az expógombot, hiszen több százezer képet készített élete során, és úgy, hogy legtöbbjét soha nem látta, mivel nem hívta elő a negatívokat. Nem tudjuk meg az okot, mert valószínűleg ő sem tudta, a fotográfia a létezés egyetlen és egyedül lehetséges módja volt számára. A fotográfia volt a nyelv, a beszéd, a kapcsolat szinte egyetlen módja, ami az emberekhez, és talán, ami saját személyiségéhez fűzte.

Maier életműve egyetlen, hatalmas napló, egy folyamatosan és fürgén mozgó szem életműve, amely sohasem nyugszik, nem csukódik be/le, mindent észrevesz és kénytelen rögzíteni, mert mást nem tehet. Ha a rá bízott gyereket baleset éri, nem a segítségnyújtás az első, hanem a fotózás, ahogy minden igazán nagy fotósnál. Maier szűk, különös és homályos élete, múltja tovább szűkült és a fotóban nyert tökéletes kifejezési formát.

Persze Maier nem volt teljesen őrült, sem naiv és nem volt zseni sem, képei jórészt tanult képek, sokszor áthallások, bár tökéletes áthallások, mert igen tehetséges és érzékeny tanulója volt a fotótörténetnek. Annak a fotótörténetnek, aminek immár szerintem ő is része történetével, képei nagy részével, főképp fantasztikusan virtuóz és tökéletes önarcképeivel.

Története és életműve, minden extremitása, különössége miatt talán azért a legizgalmasabb, mert szinte tökéletes és tanulságos példája, reflexiója a fotográfiai létezésmódnak, az utcai, dokumentarista vagy akár sajtófotós létmódjának. Ebben a tekintetben is igen izgalmasak a már korábban említett rövidfilmjei. Mert meglátjuk, megtapasztaljuk, hogyan és mit lát egy fotós, a fotós ragadozó, a prédára leső, voyeur tekintet.