Fotó: Hajdú D. András (Origo)

David Cerny korunk nagy népművésze. Munkái valamilyen módon majd mindenkit megszólítanak, mozgósítanak. Véleménynyilvánításra késztetik azt, aki kapcsolatba kerül velük, aki látja, hallja, esetleg tapintja őket. Projektjei, köztéri szobrai akkor is működnek, ha mindenféle művészeti affinitás, képzettség, előtanulmány, értés nélkül közeledünk hozzájuk. Vagy, rossz nyelvek szerint, csak így lehet és érdemes hozzájuk közeledni, mert nincs több rétegük, szofisztikált szerkezetük, jelentésük. Egyszerűek, mint a pofon és jó erőset is csattannak. Most a Műcsarnokban nézhető meg Cerny két régebbi installációja.

Cernyt valószínűleg akkor is ismerjük, ha nem tudunk róla, mert professzionálisan kezeli a médiát, kiválóan ért a hatás- és botránykeltéshez, továbbá az irónia, a humor hatásmechanizmusához. Munkái sokszor méretüket és technológia megvalósításukat illetően is kimagaslanak, szokatlanok, innovatívak, semmiképp sem simulnak bele észrevétlenül környezetünkbe és befogadásunkba.

Kiváló példa erre a 2012 évi Londoni Nyári Olimpia idején a londoni Cseh Ház előtt felállított, a Cseh Olimpiai Bizottság által megrendelt Cerny-alkotás, a London Booster, ami egy rendszeresen fekvőtámaszokat végző londoni emeletes busz.

Talán a legnagyobb felháborodást keltő, és szintén, valószínűleg a művész nevének tudta nélkül is közismert műve az Entropa, illetve a hozzá kapcsolódó történet.

2009-ben, az Európai Unió cseh elnöksége kiállítást szervezett Brüsszelben, a megrendelés egy a 27 tagállam művésze által közösen elkészített mű lett volna, Cerny azonban saját maga készítette el az összes munkát, fiktív művészeket kitalálva, hamisítva. A munkában az egyes tagországokhoz kapcsolódó sztereotípiákat illesztette ironikus kontextusba azzal, hogy ezeket szinte a karikatúráig felerősítette. Az iróniát és a munka körüli misztifikáció valódi jelentését azonban alig vették észre, szó szerint értelmezték a művet és elkészültének körülményeit, ezért lett belőle hatalmas botrány.

Cerny festett már rózsaszínre tankot, ültette fel Szent Vencelt egy döglött lóra, rakott hatalmas óriásbébiket épületek falára, tévétoronyra stb.

A Műcsarnok M0 nevű vadonatúj kiállítótermét, amely korábban a múzeumshopnak és könyvesboltnak adott helyet, Cerny két régebbi alkotásával nyitotta meg. A terem közepén a Shark, a terem mennyezete alá, a négy sarokba a Guns került.

A Guns (1994) című művét 4 hatalmas (mindegyik 420 x 220 x 63 cm) méretű, üveggyapotból készült és egymásra irányított pisztoly alkotja. Először a World Trade Centerben voltak kiállítva. A munkának többféle installálását ismerjük, de talán a World Trade Center-beli a legtökéletesebb, ha a munka hatását és lehetséges jelentéseit tekintjük. Akkor ugyanis a fegyverek a földre voltak állítva, így picit kerültek csak az embermagasság fölé (220cm), és be lehetett sétálni közéjük, metszéspontjukba, át lehetett élni azt a fajta fenyegetettséget, amit ezeknek a fizikailag megnövelt méretű fegyvereknek a közelsége keltett, továbbá azok a hanghatások, hangok, amiket a fegyverek keltettek, egyszerre le is rombolták az előbbi hatást. A fegyverekből ugyanis különböző és abszurd, elidegenítő (némileg: dadaista) hangok hallatszanak: kakaskukorékolás, csengőhang, motor indításának hangja, a WC lehúzásának hangja stb.

Fotó: Hajdú D. András (Origo)

Sajnos a Műcsarnok-beli munkát hiányosnak kell tekintenünk, bár nem tudható, ez szándékos-e vagy technikai hiba: a térben ugyanis semmiféle hang nem hallatszik jelen pillanatban, a fegyverek némák.

Cerny Shark (2005) című munkája duplacsavar, ugyanis egy hasonló alkatú és a médiával kiválóan bánó, nagy hatású és gyakran botrányokat okozó és a szélesebb közönség által is ismert művész, Damien Hirst ikonikus munkájának, az 1991-es Physical Impossibility of Death in the Mind of Something Living (A halál fizikai képtelensége egy élő tudatában) címűnek a parafrázisa. Hirst műve: egy formaldehiddel töltött tartályban lebegő tigriscápa. Cerny hasonló körülmények közé helyezi a gúzsba kötött és mindössze egy alsónadrágot viselő Szaddám Husszeint. A figura megkötözése speciálisnak tekinthető, mivel nyakán egy klasszikus, akasztásra szolgáló kötél és csomó van, ez azonban a hátán végigkígyózik, megköti kezét, majd lábát. A kötés mintha épp célját akadályozná meg, az akasztást. Ha viszont már az akasztás után vagyunk, mi értelme gúzsba kötni a figurát?

Cerny műve látszólag a közfelfogás mellé áll, és úgy mutat be egy zsarnokot, ahogy azt elvárjuk: cápának nevezi, az öltözék hiányával megalázza, a kötéssel halálának megérdemelt kínjaira utal. Műve látványosság, cirkusz, a gonosz közszemlére tétele, egyfajta középkori gesztus, amikor is az ellenség fejét kopjára tűzték a város falainál. Azonban Cerny itt is kedvelt fogásával él, mert a közfelfogás média által közvetített, generált, konstruált valamely elemének, sztereotípiájának komolyan vételével és ad absurdumig vitelével kisiklatja, zavarba hozza, és épp ellenkezőjébe fordítja, zárójelbe teszi az adott vélekedést, véleményt. Kizárt ugyanis, hogy bármely befogadó azt érezze, amit éreznie kellene voltaképp a mű láttán: az örömöt, elégedettséget. Szaddam gonoszsága, zsarnoksága ugyanis legtöbbünk számára puszta absztrakció, csak képek és a média által tudunk róla. A képek viszont hamisíthatók, manipulálhatók, státuszuk bizonytalan. Amit azonban itt látunk, ami tapinthatóan, pár centire lebeg a szemünk előtt, az egy valószínűleg megkínzott és megalázott ember. Egy hulla, amivel ebben a formában életünk során alig szembesülünk, mert kultúránk bizonyos értelemben tekinthető a halál látványának, tapinthatóságának, valóságának elkerülésére tett sikeres kísérletnek.

Fotó: Hajdú D. András (Origo)

Cerny munkája azért hatásos, mert többféle értelemben is felkavaró és nyílt. Szemünk elé tárja a gonoszt, a halált, a kínzást és a halottat, és arra kényszerít, próbáljuk mindezt összeegyeztetni a tudással és a történelmi tudattal.

A fejünk felett pedig ott lebegnek a hatalmas, súlyos, néma fegyverek.

David Cerny: Létezés. Műcsarnok, 2013. június 05. - 2013. július 07.