Fotók: Pályi Zsófia, Origo (a képre kattintva galéria nyílik)

Lassan egy lépést sem tehetünk, hogy ne buknánk orra egy Capában. Ott van a metróban, ott van a Nemzeti Múzeumban, és ott van/lesz a Nagymező utcában. Itt van persze már 2009 januárja óta, amikor is a magyar állam egy emlékezetes huszárvágással bevásárolt az ICP-nél, és 300 millióért lett 1010 Capánk, 937 fotó, 48 vintázs, 5 gyűjteményen kívüli fénykép és 20 ajándékkép. A hatalmas anyag darabjai, a szerény koncepciótlanságáért kritikusan fogadott 2009-es Ludwig Múzeum-beli kiállítás óta szorgalmasan járják a kiállításokat, az országot, keresve helyüket és bemutatásuk méltó vagy egyszerűen csak értelmes és látogatóbarát módját. Most úgy tűnik, történt előrelépés.

A Robert Capa / A Játékos ugyanis egy értelmes és érdekes, jól fogyasztható, látogatóbarát kiállítás lett.

Mégpedig azért, mert a múzeum és a kurátor, Fisli Éva komoly munkát fektettek abba, hogy ne pusztán a falakra szórjanak 160 Capát kronologikus sorrendben, hanem találtak az anyagnak rendezőelvet, koncepciót és keretet, kereteket a bemutatásra, továbbá nem elégedtek meg a képek puszta falra akasztásával, hanem tárgyakkal, eszközökkel, installációs technikákkal és sok-sok ötlettel interaktívvá tették az anyagot és kontextust teremtettek neki.

A képre kattintva galéria nyílik!

A koncepció Capa játékszenvedélyére, kockázatvállaló habitusára, virtusára lett felépítve, ez fogja keretbe a tárlat különálló, mégis összefüggő, mert természetesen az életrajzi összefüggéseket és kronológiát teljesen nem nélkülöző, nem nélkülözhető részeit, amelyek Capa személyiségének és életének különböző oldalait vannak hivatva bemutatni. A játékos metaforája, koncepciója szép és megvan a gyökere Capa életrajzában, de azért annyira nem szigorú vagy komolyan vehető, inkább egy laza, játékos keret, amelyben tálalható volt a fotós születésének 100. évfordulóra a hatalmas anyag egy kicsi szelete.

Tartalommal töltötték meg a brandet

A kiállítás nagy érdeme, hogy a képanyag megtekintése szinte észrevétlenül történik meg, egy cseppet sem fárasztó a látogatónak, mert a passzív képnézést és képaláírás-böngészést, amiben egy átlag fotókiállítás kimerül, itt minduntalan tárgyak, installációk, azaz ötletek szakítják meg, tagolják és lazítják fel. A kiállításon a fotók mellett nem kevés dokumentum, jegyzet, magazin lett különböző módon, pl. tárolószekrényekben elhelyezve, amikből sok személyeset és/vagy szakmait tudhatunk Capáról, vagy éppen bepillanthatunk a korabeli lapszerkesztés titkaiba, a vágás és retusálás rejtelmeibe stb. Felépítettek továbbá egy komplett harctéri labort a kiállító térben, de láthatunk egy kádat is, amelyen Steinbeck sorai olvashatók Capa szokásáról.

A világháborús naptárra kattintva galéria nyílik!

A kiállítás vége a Doku-tér, ahol beleolvashatunk a magyarul megjelent Capa-irodalomba, videót nézhetünk katonazsák alakú és színű fekvőalkalmatosságokon, majd egy régi írógépen írhatjuk meg reflexiónkat a kiállításról, amelyet e sorok írója is nagy élvezettel tett meg, hiszen írógéphez már legalább 20 éve nem volt szerencséje, sajnos.

A kiállítással egy immár komolyan vehető fejezetéhez érkezett tehát a magyar Capa-történet, most érezhető először a Capa brand, márka megalkotására, tartalommal való megtöltésére, és fogyaszthatóvá tételére tett erőfeszítés sikere. A tárlat emellett talán a múzeumi Capák hattyúdala is. Úgy tűnik, a 2009-ben félresiklott történet, vásárlás mostanára elérte eredeti célját, mert kormányzati döntésre létrejött, vitatható körülmények között, szakmai egyeztetés nélkül, a Műcsarnokhoz tartozó Ernst Múzeum bezárásával a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, amely intézmény, az augusztus 29-i sajtótájékoztatóján elhangzottak alapján (bár ennek ellentmondani látszik egy másnap megjelent és nem cáfolt információ) valószínűleg otthona lesz az 1010 Capának.

Még több képet a fotóra kattintva láthatsz a kiállításról!