KUNSZT

Martinkó Márk: City Noise (dokumentáció), 2012

A Pixelszag-műhely nem hajlandó a tartalmat a technikához igazítani: olyan témákat keres, amelyeket csak a fényképészettel lehet kibontani, ezáltal pedig arra keresi a választ, hogy mitől válik műalkotás a fotóból. A Pixelszag kiállítása december 9-ig nézhető meg a Mai Manó Házban.

2012-ben a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója - teret engedve a tagok igényeinek- egy, a fényképezés lehetőségeivel foglalkozó médiumanalitikai műhelyet indított útjára. A műhely vezetésére Eperjesi Ágnes képzőművészt kérték fel, aki művein keresztül maga is a fotográfia sajátosságait és felhasználásának határait kutatja. A műhely 2012 májusában Pixelszag néven kezdte meg működését. Az elnevezés a gyakorlati-tárgyiasult és a gondolati-tartalmi állandó kölcsönhatását jelenti, ahogy maga a műhely is ez alapján vette górcső alá a fotográfiát. A Pixelszag-műhely a fotóhoz, mint technikai médiumhoz két oldalról közelített: a képkészítés során használt eszközök, és a kép jelentése, olvasata felől. A kétfrontos támadás azért is volt fontos, hogy több szempontból rávilágítson, nem szabad, hogy a fotós adottnak vegye technikai lehetőségeit és a tartalmat azokhoz igazítsa. Olyan témákat kell keresni, amelyeket a fotográfia útján lehet legteljesebben kibontani. A Pixelszag-műhely végső soron arra kereste a választ, hogy mire való a fotó; mitől és meddig fotó a fotó; illetve mitől lesz műalkotás a fotó.

A Pixelszag-műhely résztvevőinek munkáiból november 8-án nyílt kiállítás a Mai Manó Házban. A kiállítás rendhagyóan nem egy kurátori elképzelés mentén összeálló anyag, nem egy kész műveket bemutató tematikus tárlat. A műhelymunka folyamatával, eddigi eredményeivel foglalkozik, az elmúlt hónapok tapasztalatait összegzi. Az egyes alkotások egy gondolkodásmódot, egy-egy kérdésfelvetést mutatnak be.

A Mai Manó Ház George Eastman terme (Fotó: Koppányi Péter)

A kiállítótérbe érve, jobbra Sárközi Péter Nézőpont című installációja hívja interaktivitásra a nézőt. A megszokottnál magasabbra applikált képernyő a falon, előtte zömök emelvény két lábnyommal, melyen szöveg buzdít, lépjek fel rá. Az egész olyan, mint egy beléptetőrendszer. Amint fellépek, jönnek is vizslatóim sorban a képernyőn. Nők, férfiak, kisgyermekes anyák néznek velem farkasszemet egymás után. Szemükből a „Ki ez?” „Mi ez?” olvasható ki, mintha azt kérdeznék, „Érteni fogja ez a kiállítást?” vagy „Nézd! Már megint egy ilyen jött ide!”. A borzogatóan kellemetlen szituációban elmélyedve egyszer csak rájövök, ez nem vizsga. Itt a mű és a befogadó cserél helyet: műalkotás lettem. Azonnal egyértelművé válik az engem fürkésző emberek hitetlenkedő pillantása, minden részletemre kiterjedő kíváncsiskodó tekintete. Amint továbbállok, kilépek a rám osztott műalkotásszerepből, felveszem újra a vizsgálói attitűdöt.

Somogyvári Kata: Photoversus, 2012 (részlet)

Somogyvári Kata Photoversus című munkája egy világító kocka, öt látható lapján sakktáblaszerűen elhelyezett kicsiny képekkel. Az alkotó a telefonokba épített fényképezőgépek képdömpingjére reflektál: az állandóan kezünkben lévő kamerával olyan dolgokat fényképezünk, amelyeket egyébként nem fényképeznénk. Mindenre emlékezni akarunk, megmutatni másoknak, feltölteni valahova: nem a fénykép a fontos, a kompozíció, hanem az emlékeket előhívó minta. Érdekes lenne valahova feltölteni ezeket: ha például Somogyvári Kata gyűjtése nem csak saját képanyagán alapulna, hanem a képdömping ténylegesen projektálódna a műben, mondjuk egy feltöltők által folyamatosan bővülő vetítés formájában. Az installálás nem annyira támasztja alá az egyébként érdekes kérdésfelvetést, ám itt is hangsúlyozni kell, hogy a kiállítás anyaga egy folyamatot tükröz, vagy annak egy fázisát. Némely munka egy nagyobb ívű gondolat befejezett terméke, másoknál pedig még alakulóban lévő elképzelés.

Fisli Éva: Jung a sötétszobában, 2012

Fisli Éva 2007-2012 között készült felvételeinek negatívját felhasználva tett kísérletet a jungi személyiségmodell vizuális megjelenítésére. A fekete-fehér fotókból álló sorozat a Jung által használt „árnyékszemélyiség” fogalmából kiindulva próbája körüljárni a tudattalan pozitív és negatív természetét. Szinte szó szerint, hiszen van, hogy a fotókon egyszerre jelenik meg negatív és pozitív kép, és van néha első blikkre nem tudjuk eldönteni, hogy pozitív vagy negatív képet látunk. A sorozatot fekete-fehér keretek és egy szöveggel ellátott posztamensen álló üveg sakkbábú egészíti ki. Ezek próbálják alátámasztani az érdekes, de talán kissé nehézkes koncepciót.

Rácmolnár Milán Graffiti, 2012

Rácmolnár Milán Graffiti című fotósorozata első látásra nem tűnik túl érdekesnek az egyszeri látogatónak, mégis ez a munka talán az egyik legizgalmasabb. Képein jelentéktelen helyszínek: szürke garázsajtó, OSB-lapokból álló kordon, kopott házfal. Azonban mindegyiken ott egy pixelekből álló rövid sáv. Mint egy ismeretlen kód. De pixelek ezek is, mint a kép többi része, csak talán valamivel színesebbek. Mégis zavaró, mik ezek és hogy kerülnek oda.

Rácmolnár Graffiti című fotósorozata abból az alapvetésből indul, hogy ha bármilyen információval találkozunk, ismernünk kell a kódot és a kontextust, hogy értelmezni tudjuk. Ha mégsem ismerjük ezeket, az agy megpróbálja rendszerbe helyezni az információt. Hasonló módon működik ez egy digitális fájl esetén, melynek forráskódja meghatározza az őt olvasó programnak, hogy milyen séma szerint értelmezze. A képeken megjelenő helyszínek gyakran falfirkák célpontjai, azonban most a jó ismert szövegek – Punks not dead; Isten szeret téged; Bűneid zsoldja a halál;- nem a falakon, hanem a képek forráskódjába illesztve jelennek meg. A képolvasó program próbálja digitális információként értelmezni, s így jönnek létre a színes sávok a képen, ám a szavak értelmét természetesen nem tudja visszaadni. Szemünk is próbálja értelmezni e sávokat, de nem lát mást, csak színes pixeleket egymás után. A falfirka „ott van” a falon.

Az információ megvan maradéktalanul, magát az üzenetet mégsem tudjuk értelmezni.

Martinkó Márk: City Noise, 2012

Martinkó Márk a hang és kép kapcsolatát járja körbe maga bütykölte protézisével, amelyet digitális fényképezőgépéhez épített, s általa urbánus zajokat vezetett át a kameráján. A hangokból újfajta kép született. Nem a hangok ereje vagy időbelisége mutatkozik meg valamiféle koordinátarendszerben, ahogy hirtelen elképzelnénk. A szerkezet által az audio jel információtartalma alakul át digitális képpé. A kiállításon a fényképezőgéphez szerelt protézis mellett láthatóak az eljárással generált képek, az egyes képekhez tartozó utcai zajokat pedig fülhallgatón tudjuk meghallgatni.

Márk azzal, hogy utcán rögzített zajokat használt, a véletlent is beengedi a gondosan felépített és kivitelezett koncepcióba, ami nem csoda, hisz a Hibaista Klub tagjaként máskor is foglalkozott az előre nem láthatóval. A kísérletező szellemű csoportosulás több tagja, így Borsay Márti, Sprenc Balázs és Zselinsky Miroslav is képviselteti magát a Pixelszagon.

A tükörreflexes gépet használó fotósok nagy mumusa a képérzékelő előtti szűrőn megtapadó por, mely általában az objektívek cseréjekor kerülhet a gépbe. Az ún. szenzorkosz által a fényképen megjelenő szemcsék nem kevés bosszúságot okoznak a fotósoknak, emiatt fórumok, tematikus blogok visszatérő témája a probléma. A szenzorkoszt homogén felületeket fotózva lehet leginkább észrevenni, ezért sok fotós készít ilyen jellegű próbafelvételeket, melyeket az interneten is megosztanak egymással. Ezek az interneten fellelhető képek lettek Borsay Márti gyűjtésének alapjai, aki szinte védelmébe veszi a jelenséget. Ami másnak kosz, kiiktatandó hiba, az nála figyelmet érdemlő jelenség, megőrizendő egyedi látvány. Ezt az installálás módjával is próbálja aláhúzni. A színes plexilapokra nyomtatott koszképek damilokon lógnak be a kiállítótérbe. A szenzorkosz pedig nem kosz többé, hanem Digitális fotogram.

Sprencz Balázs: Fade-to-black, Boris néni, 2012

Sprenc Balázs a Polaroid cég hollandiai gyárának egyik utolsó termékét vette alapul, egy olyan filmet, mely valamilyen anyaghiba folytán egy nap alatt szinte teljesen elsötétedik. Eközben a fénykép óráról-órára változik. A kékeszöldek folyamatosan fordulnak át vöröses barnába, közben a kép újabb és újabb formákat vesz fel, míg el nem éri a teljes sötétséget. E gyors folyamat és az általa keltett sejtelmes színhatások révén a technikai malőrből szinte kultusz lett. A hibás instant film azóta is kapóra jön megannyi kísérletező szellemű fotósnak, főleg mióta arra is rájöttek, hogyan állítható meg a folyamat egy kívánt fázisban. Sprenc Balázs koncepciójában a képek témája is ugyanolyan fontos szerephez jut, mint ez az önmegsemmisítő jelenség. A Fade-to-black filmmel idős embereket fotózott, majd a képek átváltozását szkennerrel dokumentálta. A kép viszonylag gyorsan lejátszódó eltűnését állította párhuzamba a képeken megjelenő idős emberek lassú elmúlásával, így az idő érzékelésének viszonylagossága is képbe kerül az értelmezés kapcsán.

A kiállításon a már megfeketedett polaroidok fölött látható egy kivonatot a dokumentációból, a munkák mellett elhelyezett QR-kód segítségével pedig elérhető a szkennelt képekből készült animáció is.

Rapi Mariann: Aqua, 2012

Rapi Mariann is párhuzamba állítja a fotókép és a test változását. Az ő esetében azonban saját teste lett a kiinduló pont. Egy korábbi aktképét barit papírokra nagyította, amelyek a kiállítótérben egy vízzel telt edénybe kerültek. Ezután indul be maga a folyamat, ugyanis a kép az áztatás során változni, „bomlani” kezd a vízben, sőt néha teljesen el is tűnik a felületről, s a kép apró darabkái az edény alján gyűlnek össze. A kép roncsolásával való kísérletezés kiállítás ideje alatt egészében végigkövethető. Mariann az áztatás különböző fázisaiban megállítja a folyamatot, kiveszi és megszárítja a papírokat, majd a falon egymás mellé helyezve őket egy hétről hétre újabb darabokkal bővülő műtárgy együttest hoz létre.

Vargha Márk Péter a kép megsemmisülését Mindennapjaim című videóanimációján keresztül vizsgálta, amelyben hétköznapi használati tárgyairól készített kontrasztos fekete-fehér képek vetülnek egymásra, ezáltal a látvány saját magát teszi láthatatlanná. A világos értékek egymásra rétegződve lassacskán homogén fehéret eredményeznek a képmezőn, hogy az ezután egymásra kerülő újabb és újabb képek újra elsötétítsék azt, folytonos körforgást kialakítva.

Zselinsky Miroslav: Határvidék, 2012

A hiba a filmtekercs és a fény becsúszott gyereke Zselinsky Miroslavnál – ahogyan más kiállításon szereplő hibaistánál is –, mellőzött statisztából főszereplővé lép elő. Figyelme arra a jelenségre összpontosult, hogy hogyan válik homogén semmivé a celluloid a fény beszűrődésének hatására, illetve a folyamat révén hogyan jön létre a semmiből esztétikailag értelmezhető kép. Ahol a filmtekercs véget ér, a fény egy éteri világ képét villantja fel. A Határvidék címéhez híven az érzékelés határára viszi a nézőt. Olyan látvány jön létre, melyben mintha a világ végén állnánk valóban, annak is legszélén, és néznénk a nagy semmibe. Talpunk alatt még az anyagi világ, de utána táguló fénysávok vezetnek a végtelenbe.

Kerekes Katalin: X S K Y, 2012

A behatárolt-határtalan, véges-végtelen fogalompárok más művekben is felbukkannak. Kerekes Katalin százszor fényképezett az ég végtelen kékjébe. Az X S K Y című installáció light-boxba zárt ég-mozaikja számszerűsítve mutatja be ennek a kéknek megannyi változatát, ám e lista természetesen sosem lehet teljes. A felsorolás pusztán visszautalás a végtelenségre. Umberto Eco a következőképpen fogalmaz az efféle vizuális listákról: „Vannak olyan alkotások, amelyek épp azt hangsúlyozzák, hogy amit a keretek között látunk még nem minden, hanem csupán részlete egy olyan totalitásnak, amely nem könnyen megszámolható.”

Gellér Judi - Dezső T. Tamás: Véges végetelen - Végtelen véges, 2012

Ha létrehoznánk egy programot, ami egyfelől pixeleket generál sorban a képmezőn, és ezt összekötnénk egy arcfelismerő programmal, vajon generálni tudnánk-e a világ összes portréját?

Ezen az utópisztikus elképzelésen alapszik Gellér Judit és Dezső T. Tamás munkája. Mivel egy ilyen program létrehozása irdatlan informatikai hátteret igényelne, csak modellezni tudták ezt az egyébként roppant izgalmas ötletet. A kiállított videoloop egy 15x15 pixeles képet generál pixelenként, míg egy felismerhető arcra hasonlító kép létre nem jön. Szellemes fogás, hogy az arcfelismerőt modellező videó mellett Dezső T. Tamás internetes gyűjtéséből származó eltorzított portrék sorakoznak. Amatőr szexoldalak felhasználóinak arcképei, amelyeket maguk próbáltak grafikai programokkal vagy Painttel felismerhetetlenné tenni. A futurisztikus arcgenerátor/arcfelismerő is nehezen tudna kifogni a házipornósok barkács-fortélyain.

Flohr Zsuzsi: Ha látnád anyámat, 2012

A technikai jellegű kérdésfelvetések mellett személyes, intim megközelítésekkel is találkozhatunk,  például Flohr Zsuzsi vagy Pers-Kovács Nóra esetében.

Biztosan ismerjük azokat sufniban, szobasarokban vagy legfelső polcokon „vegyes” esetleg „kacatok” címkével ellátott dobozokat, amelyek haszontalan dolgokkal vannak tele, de nincs szívünk kidobni őket. „MINI Betét nélkül 10db.” Gondolom, egy ilyen feliratú kartondobozt is kevés embernek lenne kedve bolygatni, főleg ha az a szekrény tetején porosodna évekig. Ezzel Flohr Zsuzsi sem volt másképp, s miután mégis rászánta magát, hogy felbontsa a nem sok érdekességgel kecsegtető dobozt, egy időkapszula nyílt meg előtte. Levelek, fényképek, egy családi archívum számára addig ismeretlen szelete bontakozott ki. A felfedezést és a feltáruló múlttal való ismerkedést Ha látnád anyámat című munkájában foglalta össze.

Pers-Kovács Nóra fotósorozata kissé kilóg a kiállított művek közül. A műhelymunka egyik kezdeti célkitűzése, hogy ne csak azért oldjon meg valaki egy problémát fotóval, mert ő fotós, hanem keressen olyan témát, ami indokolttá teszi, hogy fotografikus eszközöket használjon. Ez talán nála sikerült a legkevésbé. Itt a fotó mint médium háttérbe szorul, helyette személyes mondanivaló kerül előtérbe. A Skype me! egy képregényben elbeszélt csetbeszélgetést megjelenítve arra próbál rávilágítani, hogy az ilyenkor használt állapotjelző ikonok és hangulatjelek mögött milyen valós gondolatok, érzelmek és helyzetek bújnak meg. Bár ezek mindenki számára egyértelmű, objektív módon értelmezhető egyezményes jelek, mégis minden ilyen szimbólum jelentése összefügg a használójának személyiségével, ezért teljesen szubjektív a valós jelentéstartalom.

Vajon tudunk-e természetesen, mindenféle póz nélkül modellt állni egy portréhoz? Lehet-e úgy fotózni, hogy alany elvonatkoztasson attól az érzéstől, hogy valaki megfigyeli őt? Hogyan lehet mégis ezt kiküszöbölni? Mag Kriszti kínál erre lehetséges választ egy olyan kamerával, melyet telefonhívásra hoz működésbe egy másik valaki, aki fizikailag nincs a fényképezés helyszínén.

Horváth János: Kontextus, 2012

Ha lenne a kiállításnak közönségdíjas alkotása, bizonyára Horváth János WC-csésze fölött guggoló macskája lenne az. A dolgát végző állat fotója lett a főszereplője a Kontextus című fényképsorozatnak, ami arra keresi a választ, hogyan viselkedik a kép, milyen jelentések tapadhatnak hozzá különféle szituációkban. Nem pusztán elhelyezésről van szó, hanem behelyettesítésről is. A macskás fotót olyan helyzetekben látjuk, ahol egyébként teljesen más információt szoktunk meg. Panelház erkélyén, kiadó lakást hirdető molinó, vagy száradó szőnyeg helyén, aluljáró lépcsőjén kéregető hajléktalan kezében vagy egy politikai tömegdemonstráción lengetett transzparensen. Egy monitoron keresztül a fejünk fölött lévő, közvetlenül ránk és a macskára irányuló ipari kamera képét láthatjuk, melyben egyszerre vagyunk nézők és nézettek, élvezői és szereplői a műnek. Egy valamiben biztosak lehetünk: a mémmé avanzsálódott macskás fotó ott lesz valahol.

A Pixelszag nem egy hagyományos kiállítás. Ahogy műhelymunka folyamán az alkotók is próbáltak megszabadulni a berögzült sémáktól, úgy a nézőnek sem szabad olyan elvárásokkal érkeznie, amilyenekkel általában egy fotókiállításra szokott. A Pixelszag a kísérletezésről szól, a határok kitágításáról, a tapasztalásról.

Beszédes lehet a cím is. Miért szag? Miért nem illat inkább? Ha valaminek szaga van, az mindig gyanús. De a komoly alkotói munka sohasem parfümillatú, ott bizony kattognak a fogaskerekek és megizzad az ember. Ez a kiállítás azonban nem beédesgetni akarja a nézőt. A felfedezésekre éhes embereknek nyújt élményt. És ha már itt tartunk, aki nagyon kutat valami után és a nyomára bukkan, arra azt mondjuk, hogy szagot fogott és nem azt, hogy illatot.

Koppányi Péter

Pixelszag, Mai Manó Ház, 2012. november 8 - december 9.