Ha van remekműve a magyar fotóművészetnek, akkor Szilágyi Lenke Látókép megállóhely című 1999-es albuma az, és emellett talán még a 2007-ben kiadott Single Lens könyvecske. Az ezekben a kötetekben és a Fényképmoly albumban közölt képek egy olyan jelentős, súlyos és összetéveszthetetlen fotográfiai életművet alkotnak, ami a 20. századi magyar fotográfia legnagyobb teljesítményei  közé tartozik.  Mindezt azért fontos leírni, mert Szilágyi Lenke Bizonyos színek című mostani kiállítása az a bizonyos „de”, ami a fenti értékelés után következik. Pályáját figyelve és értékelve ugyanis látható, hogy egy bizonyos korszaktól megváltozik, megtörik, nem sikerül elérnie azt a színvonalat, amit saját maga alkotott. 

Szilágyi Lenke fent említett remekműveiben olyan sűrű, súlyos, egyéni poézisét alkotta meg a fotográfiának, amelyek világlátásuk és megalkotottságuk összetéveszthetetlen volta, azaz az erős szerzői kézjegy miatt voltak talán olyan szuggesztívek. A fotók sűrű szövésű, gyakran enigmatikus, stilizált, de sohasem modoros stílust, beszédmódot és világot alkotnak, amelynek a fekete-fehér nyersanyag alapeleme, alapprincípiuma.



Szilágyi fotográfiájában azonban, talán 2004-től fordulat figyelhető meg, színes fotók keletkeznek, és ezzel úgy tűnik, megszűnik az életmű koherenciája, belső egysége és eredetisége. A puszta fotótechnikai változással mintha szétesne, elvékonyodna és eltűnne a szerzői kézjegy, az egyéni beszédmód és világ. A képek témájukban és megformálásukban meglehetősen esetlegessé, iránytalanná válnak. Egy-egy anyagot már nem a világlátás, a vízió, a látásmód egysége tart össze, hanem a puszta téma, ami lehet a partik világa vagy egy roma közösség mindennapjai, vagy valamely filmforgatás helyszíne, élete.

A fordulat utáni anyagokat nézve olyan benyomása támad a nézőnek, mintha nem ugyanannak a fotósnak a munkáit látná, akit Szilágyi Lenke néven megismert korábban. A változást megelőző anyagoknak szinte minden stílusjegye eltűnik, de nem alakul ki új szerzői kézjegy és fotográfiai világ.


A Bizonyos színek című kiállításon vegyes témájú, legtöbbször éjszakai képeket láthatunk, amelyek színvilágában a vörös dominál, illetve tűnik fel leggyakrabban. A kiállított anyagot, bár nem mindegyik részét, azonban ez az egyetlen elem, ami valamilyen módon összetartja. A képek stílusban és témában is széttartóak, esetlegesek és majd mindig más képekre emlékeztetnek. Olyan érzésünk támad, mintha már láttuk volna némelyiket itt-ott az interneten, jellemzően a nagy közösségi képmegosztó oldalakon.


Tömören: amit látunk, azok nem rossz, sőt, néha bravúros, meglepő, szellemes, de egészében véve kevéssé jellegzetes, és gyakran úgy tűnik, bárki által elkészíthető képek. Az anyagot nézve nem világos, miért épp ezek a képek lette kiállítva, miért nem mások, miért ezzel a címmel, és mért nem mással, és miért épp ez a szerzői név szerepel a cím fölött. Ha nem a fotográfus neve szerepelne a plakáton, nem lenne kitalálható, kinek a fotóit látjuk.

Szilágyi Lenkének az életmű remekművei és meghatározó jelentőségű korszaka után történt színes fordulata eddig sajnos nem hozott, nem tudott megalkotni egy a korábbihoz hasonlóan magas színvonalú új szerzői stílust, kézjegyet, világot, és koherens, felismerhető vagy jelentős súlyú fotográfiai anyagot.


Kritikánk azonban más kontextusból nézve talán mégsem olyan szigorú, hiszen számtalan komoly, világszínvonalú irodalmi, zenei vagy vizuális életművet ismerünk, amely egy-egy műre vagy korszakra alapozódik, tehát adott munkásságot egy korszak, vagy éppenséggel egyetlen munka röpít az irodalomtörténeti vagy művészettörténeti összefoglalásokba. Irodalmi példával szólva, Ottlik Géza sohasem tudta más műveivel pályája során elérni, megközelíteni az Iskola a határon című remekművét, e munkája azonban a magyar irodalom csúcsteljesítményeinek egyike. Örüljünk tehát Szilágyi Lenke remekműveinek és várakozzunk az esetleges eljövendőkre.

Szilágyi Lenke: Bizonyos színek című kiállítása a Raiffeisen Galériában tekinthető meg február 23-ig.