A technika bizonyos fejlettségi fokán a természetet felfedező tudósoknak saját maguknak kellett legyártaniuk vagy legyártatniuk felfedezésük képi illusztrációit. Gyakran úgy, hogy az állatot csak egy másik ábrázolásból vagy halottként ismerték meg.  „Ennek ellenére elképesztő, hogy milyen helyes ábrázolások születtek” – mondja el a mental_flossnak Tom Baione, a Natural Histories: Extraordinary Rare Book Selections from the American Museum of Natural History Library című könyv szerkesztője. A helyes ábrázolások mellett viszont becsúszott egy-egy kevésbé helyes is, ezeket mutatjuk most meg.

Ez a fejlábú Conrad Gessner Historia Animalium című, ötrészes sorozatában tűnt fel, melyet 1551 és 1558 között publikált. „Az igazán őrületes ezzel a képpel kapcsolatban az, hogy milyen tökéletesen kidolgozták” - mondja Baione. Ahhoz, hogy abban az időben egy kép megjelenhessen nyomtatásban, előbb át kellett másolni egy falemezre. Az állat könnyedségét mutató vonalakat mind fába kellett karcolni, de csak hajszálvékonyan. A hiba? A fejlábúak pupillái a valóságban függőlegesen állnak. Azért ez még megbocsátható.

A fenti rinocéroszt ábrázoló kép szintén Gessner könyvéből van, azonban itt egy már meglévő falemezről húzta le a másolatot: méghozzá Albrecht Dürer 1515-ös művéről. Bár elég valószínű, hogy sem Gessner, sem Dürer nem láttak soha élő orrszarvút. A németalföldi művész például egy levél leírásából alkotta meg a saját képét. „Az orrszarvú első ránézésre olyan, mintha lemezeket aggattak volna rá, és ezt bárki megmondhatja, aki látta már mozogni. Nem csoda, ha valaki egy ilyen leírás után olyan képet készít, mintha faragott fatáblák lógnának az állaton.” – értelmezi Baione az állat díszes öltözetét.

Dürer egyébként roppant kalandos életű rinocéroszának történetét később Lawrence Norfolk dolgozta fel A pápa rinocérosza című könyvében.

A rozmár ábrázolásának hibái valószínűleg szintén a leírások pontatlanságából fakadnak. Négylábú, ez rendben is van, de vajon az uszonyok miért a furcsán izmos, emberi kezet mintázó végtagok mögül nőnek ki, és nem annak részei? Ez a bűn is bocsánatos, lévén, hogy nem akadt minden sarkon északi sarki felfedező. „A legtöbb ember, aki sarki állatokat látott, nem vette igénybe a retúrjegyet hazafelé, ha értik, mire gondolok” - tréfálkozik Baione.

Azt, hogy a Louis Renard 1719-es Poissons, écrevisses et crabes, de diverses couleurs et figures extraordinaires című könyvében szereplő halak ilyen csodálatosan színesek és furcsán mintásak, az magyarázza, hogy halott mintadarabok alapján alkották meg őket. Így az alkotónak a saját fantáziájára kellett bíznia magát, mely a halaknak tulajdonított különböző emberi érzéseket is. Ezt leginkább a gömbhal mérges pofiján vehetjük szemügyre.

Johan Christian Daniel könyvének fent látható illusztrációja a mandrillról szinte kifogástalan. Elképesztően emberies tartása, viszont nem igazán vall majomra. „Reméltük, hogy a mandrill jól példázza, hogy ezek az ábrázolások milyen antropomorfak sok esetben” – értékel Baione. „Néhány állat menthetetlenül nevetségessé is válik, ahogy az emberhez hasonlóra próbálják formálni. A mandrillt még elég jóképűnek és bölcsnek láttuk ahhoz, hogy bemutatkozhasson.” Ami a képen kifejezetten árulkodó lehet: a majom keze. Az már tényleg annyira emberi „mintha a mandrilljelmezt viselő ember elfelejtette volna felvenni a mandrillkesztyűt.”

A nyitóképen látható lajhárillusztráció Albert Seba gyűjteményéből származik. A tizennyolcadik században élt patikus az élővilág minden területét kutatta, hogy az emberi betegségek gyógyításában haladást érhessen el. Az ő illusztrációi szintén tetemek alapján készültek, így történhetett meg például az is, hogy ez a lajhár csimpánz módon tör felfelé a lombok között, miközben fejjel lefelé kéne cammognia az ág alján. Seba egyébként, az elismerés vagy konkrét összegek reményében, gyakran mutogatott olyan rajzokat is, melyeken a valóságban nem is létező állatok szerepeltek.