Tetsumi Kudo egyik művében lánccal összekötött, neonzöld lárvára emlékeztető péniszeket látunk, amint egy madárkalitkán kúsznak körbe, a kalitkában neonzölt műrózsák, kondenzátorok, drótok és egy hőmérő. Másik művében üvegbura alatt egy látszólag idilli zöld táj, közelebb hajolva pici kondenzátorokat, műorrokat és egy péniszlárvát láthatunk egy azonosíthatatlan trutymóban.

Tetsumi Kudo 23 éve halott, sajnálatosan kevéssé ismert munkássága azonban sok későbbi művészeti fejleményt előrevetít, izgalmasabb mint valaha. Oszakában nemrég nyílt retrospektívje.

Tetsumi Kudo Oszakában született 1935-ben, Tokióban tanult művészetet, majd az 50-es években a japán anti-art mozgalom fontos alakja lett. 1962-ben Párizsba költözött, 1990-ben bekövetkezett haláláig ott is élt, illetve Franciaország és Japán között ingázott. Munkássága felöleli a grafikát, szobrászatot, festészetet, performance-ot, installációs művészetet.

Jelentőségét igazából halála után ismerték fel, 1994-ben rendezték első retrospektív kiállítását Oszakában, majd 2007-ben Párizsban és a következő évben az Egyesült Államokban. A Walker Art Center-beli nagy tárlatának 2008-ban megjelenik a katalógusa is, Garden of Metamorphosis címmel.

Tetsumi Kudo performance


Kudo legfontosabb művei kollázsok, tárgy-összeállítások, installációk zárt terekben, legyen az kalitka, doboz, üvegbura. Az összeállítások visszatérő elemei a különféle műnövények, művirágok, rovarra emlékeztető formák, lárvák, hernyók, csigák, emberi testrészek, főleg péniszek, szemek, orrok, agyvelők, arcrészek, lábak, elektrotechnikai alkatrészek, kondenzátorok, tranzisztorok, drótok, huzalok, továbbá változatos formájú ás állagú azonosíthatatlan masszák.



Tetsumi Kudo munkái emberi, növényi és gépi, műszaki elemekből álló vegetációk, de inkább mutációk, metamorfózisok. Mintha egy megbomlott, apokalipszis utáni természetet és tenyészetet látnánk, ahol emberi, gépi és növényi elem elválaszthatatlanul fonódik egybe, és tovább mutálódik, burjánzik. Itt nincs semmi természetes, minden valami rettenetes és viszolyogtató átalakuláson megy keresztül, ezt erősíti az installációk szándékosan low tech megvalósítása és b-kategóriás sci-fi filmek díszletére emlékeztető jellege.

A munkákban az ember csak mint alkotórész van jelen, szétdarabolt vagy feloszlott formájában, testrészei e különös mutációk részét képezik, épp annyira fontosak, lényegesek, mint a kondenzátorok vagy a csigák. Kudo nem hagy kétséget afelől, mit gondol az emberről és civilizációjáról. Munkái poszthumán víziót tárnak elénk , amelyben az ember nem ura többé semminek, főleg nem az általa tönkretett világnak, vagy a természetnek, hanem maga is pusztán egy bomló eleme, katalizátora, táptalaja vagy épp végeredménye a megállíthatatlan degenerációnak.



Kudo soha nem létezett, horrorisztikus ember-növény-gépkerteket, vegetáció- és tenyészetlátomást alkotott meg, egyfajta posztapokaliptikus variációt a teremtésre, a Paradicsomra, és benne az emberre. Mintha egy atomrobbanás utáni tájat látnánk, amelyben élő élettelennel fonódik össze, rész a résszel, de semmi nem lesz soha egész, mert a vegetáció megállíthatatlanul változik, nem jut soha nyugvópontra, burjánzik, mint a rákos daganat.



A műveknek: a ketrecbe, dobozva, üvegbura alá zárt és természetesen nem szép, sőt undorító mutációknak, tenyészeteknek van valamiféle ironikusan tudományos jellege, mintha egy őrült tudós minden értelmet nélkülöző kísérleteinek eredményei lennének. Olyan kísérleti eredmények, amelyek valószínűleg kiötlőjüket is elpusztították, asszimilálták.

Kudo diorámái olyan teremtéstörténetek, amely teremtés csak szörnyeket, valamiféle riasztó gépi-emberi-növényi masszát szült.