Ginsberg sorai nemzedéke legjobb elméiről, „kik egymás után háromszor vágták fel ereiket sikertelenül,/ végül is hagyták a fenébe, régiségkereskedést nyitottak,/ ahol is azt hitték majd megöregszenek, és bőgtek” (Üvöltés), majdnem valóra váltak, hiszen meglepően sokan túlélték a beatkorszakot a nagy beatnemzedék tagjai közül, noha majd' mindent megtettek azért, hogy ne éljék túl, ha csak magukba juttatott drogok mennyiségét és sokféleségét tekintjük. Erről a nemzedékről szól a Beat-nemzedék / Allen Ginsberg kiállítás.

Megöregedni persze megöregedtek, Burroughs 83 éves korában, míg Ginsberg 71 évesen halt meg egyazon évben, 1997-ben. Ginsberg szerelme, Orlovsky 77 volt 2010-ben, amikor elment. Mintha csak Kerouac pusztult volna bele a korszakba, amikor elvitte az alkoholizmus 1969-ben, 47 évesen. A korszak szemtanúi, szereplői, ismerői közül szerencsére élnek még páran, pl. a 77 éves John Giorno és természetesen a Beat-nemzedék / Allen Ginsberg kiállítás kurátora, Jean-Jacques Lebel.

A Lebel által összerakott kiállítás példaértékű a maga nemében. A kiállítás tárgya önmagában ugyanis nem sok vizuális, multimediális izgalmat, érdekességet rejt, hiszen a korszak fő szereplői mind irodalmárok, költők, regényírók, így egy róluk szóló kiállítás pár fotón kívül a szövegek beláthatatlan tengerét jelenthetné. A látogatóknak pedig hosszú görnyedezést tárlók fölött, vagy fárasztó álldogálást monitorok előtt, szövegeket böngészve, vagy paszpartuzott, keretezett fotókat a falon.

A tárlat azonban egy három terembe sűrített izgalmas és teljes egészében befogadhatatlan, kimeríthetetlen álló/mozgó kép-hang-szövegbomba.

Csak bekapcsolódni lehet

Lebel adottnak, természetesnek veszi, hogy aki eljön a kiállításra, van némi fogalma arról, amit meg kíván nézni, van előzetes tudása, ismerete a beatkorszak főbb alakjairól és szövegeiről: minimum olvasta az Üvöltést vagy az Útont, továbbá olvasta vagy látta a moziban a Meztelen ebédet. Így a kurátor sem a nulláról kezdi, építi fel a kiállítást, nincsenek hosszas bevezetők a korszakról, főbb politikai, irodalmi eseményeiről, nincsenek fárasztó kronológiák, életrajzok stb., hanem egyenesen a mélyvízbe dob az installációval, és mintha valami időgéppel a korszak élő, lüktető dzsungelébe röpítene.

Hatalmas kivetítők vannak elhelyezve a termekben, amelyeken párhuzamosan mennek a különféle dokumentumanyagok: filmek, képek, interjúk, fotók, festmények stb. Egy-egy falon több kisebb-nagyobb film pereg egymás után, végtelenítve, mindegyik videóhoz természetesen hang is társul, így a kiállítás terébe lépve szimultán hang- és képzuhatag fogad. Nincs előre megírt sorrend vagy útmutató, honnan érdemes elindulni, mivel kellene kezdeni, ezen a kiállításon csak bekapcsolódni lehet, akár egyszerre több vetítésbe is, hiszen a padokon elhelyezkedve egyszerre több filmet nézhetünk, még többet hallhatunk.



A befogadhatatlanság az anyag nagyságából és az installálás, elrendezés természetéből ered. Végtelenítve peregnek a filmek, nem lehet előre-hátra ugrálni közöttük, ki kell várni, amíg körbeérnek, de természetesen esetleges, a néző mikor ér oda egy vetítéssorhoz, így olyan érzésünk van, mintha a kiállítás csak a korszak töredékeit, kósza foszlányait tárhatná fel, mert a teljesség befogadhatatlan, ha egyáltalán felkutatható. Mintha a kiállításon való helyes magatartás a benjamini/baudelaire-i flâneur magatartása lenne, egy céltalanul csatangoló, ténfergő, sétáló, bolyongó befogadásé. Hiszen hogyan fogadható be a kiállítás megtekintése alatt csak az egyik, négyórás dokumentumfilm? Nem végeztem számításokat, de valószínűleg több tíz órába, akár több napba telne a teljesség igényével nézni meg az anyagot.

A vadászkés rózsaszín nyele

Természetesen, attól függetlenül, hogy a tárlatot és a korszakot nem vezeti be semmi, a maga szimultán módján az anyag minden megmutat és elmond, amit tudni érdemes, legfontosabb alakjairól, műveiről, eseményeiről.

Megtudjuk, hogy Giorno három marihuánás cigi után/közben olvasta el először az Üvöltést, és hogy ez annyira lázba hozta, hogy utána csak ész nélkül tudott rohanni az utcán és jól összetörte magát. Látjuk, amint interjú közben Burroughs előhúz egy rózsaszín nyelű vadászkést a zsebéből, mivel mindig hordott valamilyen fegyvert magánál. Halljuk, amint Ginsberg arról beszél, hogy mindenféle kábítószert kipróbált már, majd látjuk ugyanőt halottként, ahogy a barátai virrasztanak mellette. Látjuk Burroughs híres, ablaktalan szobáját, Kerouac és mások rajzait, Ginsberg kortársairól készített fotóit stb. Látjuk az ikonikus kéziratok képét is persze, az Üvöltését, és az Úton eredeti tekercs-kéziratáét, amelynek a végét egy kutya rágta meg, és ami szerencsére már magyarul is olvasható.



A Beat-nemzedék / Allen Ginsberg befogadhatatlan nagysága, sokrétűsége tudatos és tervezett munka, és mindenképpen a kiállítás erénye, nem hátránya. Az anyag bősége, változatossága és szimultaneitása mintha kivezetne a valóságba, és életszerűvé, gazdaggá, kimeríthetetlenné varázsolna valami alapvetően művi, szűk, fókuszált konstrukciót, ami egy kiállítás.

A Beat-nemzedék / Allen Ginsberg hatalmas verbális-vizuális-hangzó pillanatfelvétel, egy gigantikus metszet, töredék a korról, egyik legnagyobb alakján, Ginsbergen keresztül, az ő közvetítésével, kommentárjaival, arcával, tevékenységével. Olyan töredék, amely után igazából még többre vágyunk. A kiállítás felkelti a vágyat az újra- és utánaolvasásra, arra, hogy újra elmerüljünk az Úton, az Üvöltés, a Meztelen ebéd és sok más, kevésbé ismert, ám annál izgalmasabb mű és egy korszak világában.

A Beat-nemzedék / Allen Ginsberg című kiállítás január 12-ig tekinthető meg a Ludwig Múzeumban.