Erwin Olaf Bosszú című kisfilmjében három nő megerőszakol egy férfit, akinek a fenekében aztán egy baseballütő is kiköt. Az EU Shorts díszvendége munkáiból összeállított blokk záró képkockái láttán sokmindenre lehetett gondolni, de arra nem, hogy pár perccel később a holland művész az ókori kultúrákról beszél majd.

Pedig így történt, hiszen a modern, angolszász (fogyasztói) kultúra kritikusaként ismert, a fotóit és kisfilmjeit világszerte kiállító Olaf sajnálatára elveszni látszanak az ókori és későbbi európai kultúrhagyományok. A művészt különösen érzékenyen érinti testiség ábrázolásának átalakulása, főleg az egyszerű pornó térhódítása, és ebből kiindulva, a jelenséget kifordítva és a nemi szerepeket megcserélve rendezte meg a Bosszút.

Hogy a lekötözött férfi brutális helybenhagyása mennyire éri el a célját, azon lehet vitatkozni, az viszont tény, hogy az ember és a saját testéhez fűződő viszonya Olaf kevésbé explicit tartalmú, de ugyanúgy hiperrealista filmjeiben is központi motívumként jelentkezik. A fekete-fehérben egymásra tükrözve két történetet elmesélő Hajnal és alkonyban az arc eltűnik, a test elfolyik; az Elválásban a tetőtől talpig szadomazo-jelmezbe öltöztetett családtagok egy légtérben, de egymástól hermetikusan elzárva élnek (ez egész akár egy Aphex Twin-klip is lehetne); a Vörös bekötött szemű szépségét hol taperolja, hol gólt próbál neki lőni három félmeztelen, magassarkút viselő, kristályos festékkel bemázolt férfi, miközben mindent elönt a vér; a filmblokkot nyitó, jövőben játszódó A legújabb divatban pedig a békés háziasszonyok az extrém arcdeformálásnak hódolnak.



Hiába datálódik azonban A legújabb divat 2019-re, a környezeten ez cseppet sem látszódik, hiszen a bemutatott filmekben jellemzően az ötvenes-hatvanas évek idealizált enteriőrjei köszönnek vissza. A vetítés után az ötvenhárom éves, és jól élő hollandként legalább tíz évvel fiatalabbnak látszó Olaf elmondta, hogy ez, mármint a nevezett időszak az ő gyerekkorát jelenti (a hasonló díszletekkel pedig pár éve le is számolt), de nemcsak ez adja filmjei személyes jellegét. A Nedves fiatal, zuhanyzó férfijára rámozduló idős nőjében például önmagát látja, akit már nem annyira ragad el a hév, viszont tudja, hogy mikor kell nemet mondani. Olaf flmjeiben ugyanakkor megjelennek a személyesen is átélt, de össztársadalmi traumák is, a Gyászt például a Kennedy-gyilkosság (ismét a gyerekkor egy meghatározó emléke) inspirálta, az Eső egymáshoz beszélni képtelen, vacsorázni készülő családtagjai pedig a 9/11 utáni általános, reménytelen bénultságára reflektálnak.



Sokféle téma megjelenik tehát Erwin Olaf általában saját fotósorozatait továbbgondoló rövidfilmjeiben, miközben a szürreális, provokatív, eltúlzott darabokban cselekmény jószerivel nincs is, és a rendező szándéka amúgy is az, hogy a befogadó felet további gondolkodásra késztesse. Az elkapott hangulatok és pillanatok viszont vannak olyan erősek, hogy hassanak a nézőre. A szereplők kimondatlan fájdalmát át lehet érezni, a testiség ábrázolásának célja világos, és azt is értjük, amikor a rendező az idealizált középosztály eszményét, avagy a globalizált fogyasztó társadalmat bírálja.

Erwin Olaf kritikus törekvése egyértelmű, ám ennek hatását már csak azért is kétségbe lehet vonni, mert ugyanúgy ő az, aki a Microsoft, a Levi’s vagy a Nokia kampányain dolgozott (az EU Shortson vetített válogatásba csupán egy reklámfilm, a Vente-privee online áruház tizedik születésnapjára készült munka került bele), fotósként meg olyan lapok adnak neki megbízást, mint az Elle vagy a Vogue. A kívülállóként megfogalmazott kritika hitelességéről viszont végül úgyis a közönség dönt, és úgy tűnt, nekik tetszettek a bemutatott darabok, de legalábbis a hatásuk alá kerültek. Olaf szerint pedig tovább nem is kell magyarázni műveit, azok önmagukért beszélnek, és jellemző módon a fesztivál vendégei is akkor kezdtek távozni, amikor egy nézői kérdésre válaszolva belekezdett a kiemelten fontos forma és a kevésbé fontos tartalom viszonyának boncolgatásába.