Casey Jenkins ausztrál feminista művész, aktivista egy látszólag egyszerű gesztusra alapozott performance-ával a világ számtalan nyomtatott újságának és weboldalának címlapjára került, erős reakciót, többekben sokkhatást keltve. Pedig Jenkins mindössze elhatározta, hogy 28 napig kötni fog. De nem otthon, hanem egy galériában. A fonal pedig nem egy kis kosárkában, dobozkába lesz mellette, hanem a vaginájában.


Casey Jenkins minden nap vásárol egy gombolyag fonalat, elmegy a galériájába, levetkőzik, úgy, hogy csak egy kötött felső marad rajta, felhelyezi a fonalgombolyagot a vaginájába és elkezd kötni.   Az akciójával az a célja, hogy valamiképp pozitív képzeteket keltsen, ültessen el az emberekben a női vaginával kapcsolatban, hogy ne az undor, félelem domináljon, hogy a vagina ne a női testnek valamiféle alantas, megvetett, titkolt terrénuma legyen. Az akcióból természetesen nem kívánja kihagyni, kimetszeni a menstruációs ciklusát sem, így a menstruációs vér is megjelenik a készülő művön, műben.


A Casting Off My Womb című munka erőssége és szépsége, hogy egy egyszerű ötletre, egy áthelyezésre épülve ér el nagy hatást. A mű alapja egy ősi és szinte kizárólagosan női tevékenység, a kötés. Kötni azt jelenti, hogy nagyrészt állati eredetű fonalból a testet fedő, óvó, melegítő ruházatot hozunk létre. A kötés tehát beburkolja az embert, a kötött ruházat puha, meleg, óv, akár az anyaöl, abszolút pozitív asszociációkat ébreszt. A kötés talán a legbékésebb, mindenesetre a leghalkabb tevékenység, ami létezik. Kötni azonban nagyon komoly munka, mert, a céltól függően, igen hosszú időtartamú és aprólékos, monoton manuális tevékenységből áll. A kötésnek van egy csendes, meditatív jellege is.

Ez a tevékenység idővel persze szinte teljesen háttérbe szorult a gépesítés megjelenésével, így a későbbiekben az öregség kontextusával kapcsolódik össze, mert jellemzően már csak a nagymamáknak van, volt idejük kötögetni. A kötés, de főleg a fonal persze asszociálja Ariadné történetét is, a történet mélypszichológiai jelentéseivel, rétegeivel együtt.



Jenkins ezt a szinte már teljesen elfelejtett tevékenységet emelte be művészete kontextusába, oly módon, hogy pusztán egyetlen helyen és módon avatkozott be kreatívan a tevékenységbe, ott, hogy a munka alapvető kellékét, a fonalgombolyagot önmagába helyezte. A gesztus még inkább kiemeli a munka kizárólagosan női mivoltát, emellett rendkívül személyessé, a lehető legszemélyesebbé teszi azt. Jenkins a saját (vaginája) nedveiből, véréből köt. Női testét adja át, nedvei átitatják a fonalat és azt, ami ebből készül, a kötést, ami jelen esetben egy végtelen és végtelenül puha sál. 

A fonalnak nincs színe, hófehér, tiszta, az ártatlanság, szűziesség képzetét kelti, továbbá természetesen az esküvői ruha fehérzéségére emlékeztet, de más kultúrákban, Kínában pl. a fehér a gyász színe.  A munka sokkhatását épp ez az erős kontraszt adja, ami a békés, unalmas, (a férfiak által) szinte soha észre nem vett, nem méltányolt, női, immár pusztán nagymamai tevékenység és a női test talán legalantasabbnak tekintett, semmiképp sem tiszta, inkább zavarbaejtő, izgató és gusztustalannak tekintett része, a vagina között van.

A vaginához kapcsolódó képzeteket több mint különösnek kell tartanunk. A férfiak büszkék, vagy szégyenlik akár a péniszüket, annak formája, mérete miatt, mindenesetre reflektálnak rá, kommunikálják és természetesen nemcsak ők, hanem a nők is. Kevéssé ismert, hogy a nők büszkék lennének a vaginájukra, hogy ez (esztétikai) reflexió, kommunikáció, büszkeség tárgya lenne.  Inkább tabu, elhallgatás övezi, művészet, műalkotás tárgyává is relatíve ritkán válik.

Amiképp ez a Casey Jenkint munkáját kísérő kommentárokból, reakciókból, és egyáltalán abból a sokkhatásból is kiderül, amit ez akció kelt és keltett.