A zöld értékekkel többnyire a Greenpeace aktivistái, a bálnák megmentése vagy pandás kép Ben Stillerrel szembesít minket – szigorúan csak a felszínen maradva. A manapság népszerű fenntartható építészet vagy környezettudatos design megoldásai előtt a művészek viszont már a hatvanas évek végén megkezdték a maguk ténykedését a Földdel: a természet ihlető erején és annak ábrázolásán túllépve létrejött egy homályos keretekkel bíró gyűjtőfogalom, a természetművészet.

Vörös berkenyéből alkotott tetszetős körök, óriási fészek meztelen nővel, kétmillió műanyag üveg egy rakáson. Mindez a művészi kifejezésforma megkaphatja azt a címként, amit természetművészetnek, vagyis environmental artnak nevezhetünk. A lassan ötvenéves szakirodalom nem egyértelmű sem a kifejezésforma határaival, sem az elnevezésével kapcsolatban (land art, art and nature, nature art), a bevezetőben szereplő magyar kín-rímet az Ernst Múzeum 1994-es Természetesen című kiállítása használta először.

A régi szép időkben volt nekünk klasszicizmus és realizmus, később klasszikus modernség egészen a szecesszióig, a huszadik század aztán hozta magával a maga rengeteg izmusát, ma pedig – globálisan összekötött világunkban – szinte követhetetlen mennyiségű irányzatot és elnevezést ismerünk. Az új évezred elején a természetművészet is egy csoportot képez a kortárs művészetnek nevezett platformon, vígan megfér például a legalább 25 alműfajjal rendelkező, digitális alapú újmédia-művészet mellett.

Napjaink természetművészetére jó példa a kanadai Nicole Dextras Ice Typography projektje, ami nemrég száguldott végig a net népszerű művészeti és designblogjain. A 45 centimétertől 2,5 méteres magasságig terjedő jégszavak eddig legkülönbözőbb környezetekbe kerültek ki a várostól a fagyott tóig. Dextras egyik munkája még 2008-ban Ontarióban készült az Ice Follies kiállításon: a „forrás” szó folyamatos olvadásával a Resource Projekt a természeti erőforrások fölötti lokális és globális hatalmat kezelte kritikusan. Alkotásai között találunk még fűből növesztett látvány lírát (Green Words-sorozat), teljes ruhatárakat jégbe fagyasztva (Ice Shifts-sorozat) vagy növényekből, zöldségekből és gyümölcsökből létrehozott viseleteket nagyestélyitől az öltönyig (Little Green Dress Porject).

Az environmental art irányzatait a művészek közös hozzáállása teszi gyűjtőfogalommá. Ahogyan Dextras munkáiban is, cél lehet a tudatos és harmonikus kapcsolat kialakítása a környezettel, a közös felelősségvállalásra buzdító figyelemfelkeltés, egy adott helyszín anyagainak és erőforrásainak felhasználása vagy természetes folyamatok – például a múlandóság – műalkotásokba való építése is. A társadalmilag elkötelezett, zöld problémákra reflektáló, múzeumok és galériák intézményrendszeréből kiszakadó természetművészetről itthon 2011-ben jelent meg Erőss István képzőművész, egyetemi docens könyve (Természetművészet), amelyben személyes tapasztalatain keresztül, szükséges történeti és elméleti keretben mutatja be az irányzatot. Erőss tudja, miről beszél: készített például tavon úszó hanginstallációt bambusznádtörzsekből, performanszművészként megnedvesített algákat tapasztott a testére, Indiában pedig egy trónszéken ülve várta, hogy tehenek bomlástermékéből (igen) egy kis bungaló épüljön köré.

Az irányzat amerikai klasszikusának számító Alan Sonfist nem performansz közeli műalkotásaival, hanem a mai napig élő Time Landscape-pel vált az irányzat egyik klasszikusává. A New York-i projekt során Greenich Village-ben, a La Guardia Place és a Houston Street sarkára olyan növényeket ültetett, melyek a 17. században voltak őshonosak ugyanezen a területen. 1965-től egészen 1978-ig ültették be a téglalap alakú területet – Sonfist alkotását végül mint élő szobrot, emlékművet mutatta be. Indulásakor a Time Landscape növényei az erdők növekedésének három fázisát mutatták be a füves területtől a csemetéken át egészen a már magas fákig.

Az environmental art egy másik ismert és hasonló példája Joseph Beuys 7000 Oaks - City Forestation Instead of City Administration (7000 tölgy – városerdősítés városigazgatás helyett) című munkája. A német művész egyszerűen állt neki meghódítani a világot: pár év alatt hétezer tölgyfát ültetett el önkéntesek segítségével a legrangosabb kortárs művészeti seregszemleként számon tartott dOCUMENTA helyszínén, Kasselben. A város területét tartósan megváltoztató 7000 Oaks projektet –a fákat a hozzájuk tartozó bazalt kövekkel – 1982-ben a hetedik mustrán mutatta be. A fák még a helyükön vannak, de hivatalosan a nyolcadik dOCUMENTA alkalmával fejeződött be a projekt.

A művészeti piac ellenében

Az environmental art a hatvanas évek végén kezdte karrierjét. Többek között a televízió terjedése, a világ globális összeszűkülése és a hetvenes évek elejére beköszöntő olajválság hatására sokakban merült fel a Föld sérülékenységének gondolata. Beköszöntöttek a világméretű problémák és a velük kapcsolatos mozgalmak. Az USA-ban a land art művelői is a hatvanas évek végén kezdtek a természettel, mint kiinduló problémával foglalkozni. Alkotásaikban már akkor fontos volt a fennálló művészeti intézményekkel szemben való tiltakozás kifejezése: ahogyan ma a sreet art az utcákon, a land art tájakon dolgozott, nem múzeumokban és galériákban. Így elutasították a kortárs művészeti piac működését is, mégsem lehetett árverésre vinni például egy sárból, sókristályból, kövekből és vízből álló spirált (Robert Smithson híres munkája a Spiral Jetty 1970-ből többek között ezekből az anyagokból épült).

Az elmúlt évtizedek alatt a land arttal induló nyugati irányzat leginkább a harmóniára és tisztelettudó hozzáállásra törekvő munkák felé fordult. Ez a keleti irányzatokra a kezdetektől jellemző volt, szemben a nyugat korábbi, a természetes területekben károkat is okozó alkotásaival.