The Eyes, The Ears (2005)

Tojások, egy páva farktollai, kihúzott, véres fog, gyerek állán egy csepp tej, gyöngybagoly arca, szempilla, kicsi hal horgon, furcsa formájú felhő, elütött őz, napfogyatkozás, virágok, macskafej, dinnyehéj. Közös bennük, hogy Rinko Kawauchi fotóinak tárgyai, témái. Közös bennük még a szépség, egy egészen gátlástalan, minden korszellemre, divatra, trendre fittyet hányó, titokzatos, megfoghatatlan és nehezen leírható, inkább csak körülírható szépség.

„Nem voltam túl vidám gyermek. Inkább komor. Nem szerettem az iskolát. Mindig könyveket olvastam.” Rinko Kawauchi nyilatkozatai, ahogy képei, szűkszavúak, élettörténete három mondatban összefoglalható.

Illuminance (2011)

1972-ben született, képzőművészeti főiskolai évei alatt kezdett el fotózni. A főiskola után a reklámfotózás különböző területein tevékenykedett. Az áttörést és fotóművészeti sikert 2001 hozta meg számára, amikor egyszerre három fotóalbummal, egy sajátos trilógiával jelentkezett: Hanako (egy női név), Utatane (szunyókálás), Hanabi (tűzijáték). Pályája azóta töretlennek nevezhető, és könyvek, albumok, és persze kiállítások jelzik egy-egy állomását: Aila (törökül: család, 2004), Cui Cui (egy madár kiáltásának utánzása, 2005), The Eyes, The Ears (2005), Rinko Diary (2006), Semear (2007), Majun (együtt, 2007), Murmuration (2010), Illuminance (2011).

Aila (2004)

Kawauchi már első három könyvében készen volt, olyan képeket fotózott, publikált, amelyek stílusa, világlátása mai fotóiban is folytatódik, ott van, nem változott az idővel, stílusa összetéveszthetetlen és egyedi. Kawauchi képei felismerhetőek, amitől azonban felismerhetőek, az nehezen megfogható.

A képek formája legtöbbször négyzet alakú, a színek pasztellek, témájuk, tárgyuk gyakorlatilag bármi lehet, az albumoknak és nagyobb egységeknek van címük, a képeknek külön nincs, egységesen cím nélküliek. A fotók technikai háttere majdnem mindig analóg, középformátumú kamerával, legtöbbször egy Rolleiflexszel készíti munkáit színes filmre, digitális technikát, ahogy egy interjúban mondja, 2010-es munkájában, a Murmurationben használ.

Hanabi (2001)

Munkái, ahogy gyermekkori szenvedélyéből is látható, illetve kikövetkeztethető, következetesen alakulnak és rendeződnek albumokba, könyvekbe. Kawauchi mindig nagyobb egységben gondolkodik, ami talán nem is a kiállítás, hanem a könyv, amiben bár látszólag nincsenek összefüggések, és semmi sem igazít el, mi köti össze a képeket és miért éppen ezek a képek alkotják az adott albumot: a stílus, az atmoszféra, a képek egymásutánisága, egymásmellettisége mégis erős hálót alkot, amitől kerek egész lesz mindegyik kötet. Mintha szavak, mondatok és szerkezet nélkül mesélne el történeteket, és ezek a történetek, illetve ez a történet, Rinko története, akinek egész fotográfiai életművét egyetlen naplónak is felfoghatjuk, plasztikusan jelenik meg és kel életre bennünk.

Aila (2004)

„Alapvetően próbálok nem gondolni semmire.” Kawauchi válasza arra a kérdésre, mire gondol fotózás közben. Képei nem beszélnek, nem mondani akarnak valamit a hagyományos értelemben, de nem is akarnak valamely jelentőségteljes pillanatot elkapni, ezek a képek nehezen szavakba önthető benyomásokat rögzítenek, „impressziókat”, ahogy a fotós mondja. Történésekről, élő- és élettelen dolgokról, természeti eseményekről vagy eseménytelenségről szerzett finom, érzékeny benyomásokat.

A fotók sajátossága, hogy a tárgyuk bármi lehet, a legjelentőségteljesebbtől a legjelentéktelenebbig, leghétköznapibbig, mert minden tárgy, téma, minden, ami a fotós szeme és objektívje elé kerül, mintha mind ugyanarról beszélne, ugyanazt demonstrálná: az élet, a létezés megbonthatatlan egységét és szépségét. Kawauchi képei szerint ugyanolyan szép, fontos, lényeges, jelentőségteljes minden, ami van: egy kihúzott fog, egy halott madár, egy szempilla, egy furcsa fény.

Illuminance (2011)

Képei egyfajta rezzenéstelen és talán kegyetlennek tűnő részvétlenséggel, minden kommentár, szánalom, bármiféle álságos humanizmus vagy erkölcsi viszonyulás nélkül követik végig, mutatják meg, de inkább csak jelzik az élet teljes ciklusát, a születéstől a halálig. Az élet ciklusába pedig minden beletartozik: élet és pusztulás, élőlények, élettelen dolgok, tárgyak, de a fény intenzitásának különböző fokozatai, felragyogása, halványulása, eltűnése, a szélfújás, a víz fodrozódása, egy meglebbenő függöny, egy különös ellenfény is. Minden, amit egy érzékeny szem észrevesz, lát, mindaz a benyomás, amit egy áttetsző és nyitott lélek befogad, átenged magán.

Aila (2004)

Kézenfekvő azt mondani, hogy Kawauchi képei külön-külön, de együtt is olyanok, mint a haiku. Rámutatás arra, ami van. Ami teljesen egyértelmű, amiről nincs mit mondani, gondolni, amit csak megmutatni lehet. Mert minden, ami létezik, figyelemre és megmutatásra érdemes, mert szép.

Rinko Kawauchinak május 25-ig látható Illuminance c. kiállítása Svájcban, Zürichben, a Christophe Guye Galerie-ban.