KUNSZT

Egon Schiele: Önarckép Lampionvirággal (fotó: Tuba Zoltán, Origo)
Kattintásra galéria nyílik!

Amikor Egon Schiele először állított ki Budapesten, a bécsiek közönye után meglepő volt a siker. Száz évvel később a rajongóknak szemérmesnek hathat a Szépművészetiben, a tárlatból azonban kiderül, mi teszi a 28 éves korában elhunyt és képeslapokon gyakran reprodukált Schielét többé jól ismert göcsörtös vonalainál. A Szépművészeti Múzeum Klimt és Hundertwasser után egy harmadik osztrák világsztárral vág neki az idei nyárnak.

Fotó: Michel Comte

Az X6 Fotógaléria a LUMAS nemzetközi galérialánc hazai képviselőjeként nyílt meg egy éve, és újfajta gyűjtői szemléletet képvisel elsőként az országban. A nemzetközi portfólióban olyan nevek sorakoznak, mint a magyar származású Martin Munkácsi, Nan Goldin vagy Man Ray, de a galéria igyekszik egy hazai portfóliót is kiépíteni. Trembeczki Péter galériavezetővel arról beszélgettünk, vajon megértő szemekre találnak-e itthon a fényképeik, melyek a legkapósabbak és meg lehet-e élni itthon fotóművészet értékesítéséből?

Úgy tűnik, a művészeti kánon után a köztudatban, továbbá a médiában is egyre nagyobb súlyt és határozottabb körvonalat kap a nőművészet, de nemcsak a kortárs jelenségek, hanem története, előzményei. Ennek egyik jele a most zajló PHotoEspaña 2013, az egyik legrangosabb nemzetközi fotóművészeti és vizuális művészeti fesztivál kiállításainak összetétele, a fesztivál témája és kitapintható erővonalai, hangsúlyai.

Fotók: Sight Industries/LOFFICE

Aki ott volt június 3-án a bécsi Loffice közösségi iroda kiállításának megnyitóján, komoly egyveleggel találkozhatott. Oldalra biccentett fejjel koncentráló bécsiekkel és magyarokkal. Konrád Györggyel és Winkler Nórával. Kortárs képzőművészetet belengő köddel és egyáltalán nem ködös mennyiségű euróra becsült munkákkal. Vállalati felelősségvállalással (CSR) és művészetmenedzsmenttel. Kiwilével. Mindenekfelett viszont a kérdéssel: mit kezdjünk a múlttal?

Az összes figura, amelyik a szőttesen piros, Andy Warhol keze nyoma (fotók: vb)

Andy Warhol köztudottan nem sokat foglalkozott olyan fogalmakkal, mint például eredetiség, de egy amerikai kiállítás tanúsága szerint a más művébe való belefirkantás sem állt tőle távol. Olyannyira nem, hogy ha úgy tetszett neki jobban, fogta a filctollát és simán beleszínezett egy indián szőttesbe. A fenti 1875-1885 között készült szőttesen például az látható, ahogy a figura felsőtestét beszínezte csíkosra. A szőnyeg ismeretlen szerző munkája, mert az indiánok egészen az elmúlt évtizedekig nem szignózták alkotásaikat.

Nobuyoshi Arakiról az juthat eszünkbe elsőre, hogy eszméletlenül sok. 2006-ban Japánban egy 575 oldalas kötet kellett ahhoz, hogy felsorolja Araki 1970 és 2005 között megjelent 357 fotóalbumának fontosabb adatait. Egy négy évvel ezelőtti interjúban szóba került, hogy könyveinek száma már 450 körül jár. Araki május 25-én, ma 73 éves és mindennap fotózik. Nőket, gyerekeket, virágokat, de főleg nőket, de nem akárhogy. Kiállításai, albumai legtöbbször botrányt okoznak, és a műértelmezők kedvelt témája, hogy pornográfia-e Araki fotográfiája vagy művészet? Mégis, ha Helmut Newtonnál erős kétségeink voltak, átlendül-e a művészet térfelére a mester, illetve labdája, Arakinál egy szemernyi kétség sincsen: ő eleve ott van, volt, lesz.

Nici Jost: Waiting fot Wonderland, 2011

Ha közel lépünk Nici Jost pink csészéjéhez, életre kel, szivárogni kezd belőle egy hangfolyam, a zaj. Ha belenézünk, mintha egy barna folyadék lenne benne, de nem folyadék, hanem valami műanyag, részben átlátszó plasztik, és lent, a legalján egy embert, illetve a feje búbját látjuk. Valaki van a csészében és járkál, sétálgat. A mű címe Waiting for Wonderland (Csodaországra várva). Mintha erre felelne, válaszolna ironikusan Tom Fellner Porno Bunny (Pornó Nyuszi) című nagyméretű képe, amelyen egy gigantikusra növesztett, némileg Godzillára hasonlító, rózsaszín japán játékfigura közeledik fenyegetően hátulról egy a kép előterében ülő nyuszi felé. Hát, a Csodaország ezek szerint olyan, mint Godot, hiába várjuk.

273 anyag érkezett be a Müpa Ki vagyok én? címmel meghirdetett pályázatára. A Korniss Péter fotográfus vezette zsűri fotósorozatokat várt, idén először pedig videókat is, a kiválasztott műveket a Művészetek Palotájában állították ki. "Az embernek, amikor rossz képeket lát, az élettől is elmegy a kedve" - mondta Korniss, de szerinte ebben az esetben a pályázóknak sikerült egy másfajta gondolkodást kifejezniük képekben. Sokszorosítható vagy-e? Mi köze a 19. századi romantikus dán festőnek a gyorséttermi kajához? Mi a trükk, ha nincs trükk? Mindig te vagy, vagy nem te vagy? - teszi fel a kérdést Réz András is.

Fotók: Illyés Tibor/MTI

Ugyan még nincs megírva a magyar fotográfia története, de néha, itt-ott látunk, látni vélünk belőle szeleteket. Kisebb-nagyobb, finom és kevésbé finom, erőtől duzzadó vagy kicsit már beszáradt, töppedt szeleteket a nagy tortából. Az Analóg - 21 magyar fotográfus a 20. századból című kiállítás egy mértéktartó és visszafogott, vagy inkább: konzervatív válogatás a 20. század második fele nagyrészt legjelentősebb fotósainak sokszor ikonikus munkáiból. Kis gyorstalpaló fotótöri. Az ember úgy megy az ilyen kiállításra, hogy ismeri a neveket, ismeri a munkákat, és lecsekkolja, minden oké-e azóta, amióta legutóbb látta őket. És nagyjából oké.

Gerhes Gábor: A dolgok összekülönbözése - a kívülről várt, de belülről jött ellenség (részlet)
Kattintásra galéria nyílik!

Úgy tűnik, az utóbbi másfél évtizedben mágnesként vonzza a feszültséget a nemzeti fotográfia. A Nemzeti Galériában megnyílt Magyar fotóművészet az új évezredben című kiállítás fő hivatkozási pontja a Műcsarnokban 2001 május-júliusban megrendezett Országos Fotóművészeti Kiállítás, amely a "demokratikus" kiállításrendezés állatorvosi lovaként szöges ellentéte volt az itt megvalósult kurátori koncepciónak.