Fotók: Illyés Tibor/MTI

Ugyan még nincs megírva a magyar fotográfia története, de néha, itt-ott látunk, látni vélünk belőle szeleteket. Kisebb-nagyobb, finom és kevésbé finom, erőtől duzzadó vagy kicsit már beszáradt, töppedt szeleteket a nagy tortából. Az Analóg - 21 magyar fotográfus a 20. századból című kiállítás egy mértéktartó és visszafogott, vagy inkább: konzervatív válogatás a 20. század második fele nagyrészt legjelentősebb fotósainak sokszor ikonikus munkáiból. Kis gyorstalpaló fotótöri. Az ember úgy megy az ilyen kiállításra, hogy ismeri a neveket, ismeri a munkákat, és lecsekkolja, minden oké-e azóta, amióta legutóbb látta őket. És nagyjából oké.

Nagyjából persze. Mert például van itt ez a megszorítás vagy koncepció(?), hogy analóg, amivel elég nehéz már mit kezdeni 2013-ban. De talán már jó ideje, évek óta nehéz. Mert meglehetősen hevesen és vadul lerágott, ezért szerintem nem létező, elfogyott csont. Ha van is probléma a fotográfia, fotóművészet vagy csak simán a fotó körül, az biztosan nem a némiképp kreált digitális és/vagy/kontra analóg probléma, dilemma, ellentét stb. körül van. Ugyanis az alkotás jelentése, értelmezése szempontjából érdekesek és fontosak lehetnek a technikai kérdések, de ezen kívül teljesen érdektelen, nem téma (miért is lenne az?), hogy a fotográfus analóg vagy digitális gépet, technikát használva: több milliós digitális hátfallal, nagyformátumú fakamerával síkfilmre, mobiltelefonnal, kompakt digitális kamerával, sörös dobozzal, a saját szájával, amit lyukkameraként használ, vagy egyáltalán nem használva semmilyen fényképezőgépet, eszközt készíti el fotográfiáját. A cél, elképzelés és természetesen a megvalósult kép a lényeg.

Analóg, az vajon mi?

Az, hogy egy fotó analóg valószínűleg maximum a kiváló TV-csatorna Hogyan készült? című műsorában lehetne, lenne fontos kérdés. Bár érdekes módon a kiállítás épp erre nézve nem sok eligazításul szolgál, mert a képaláírások mindössze az alkotó nevét, a kép címét és évszámát közlik, a sok alkotónál (pl. Kerekes Gábor, Vékás Magdolna) igen lényeges, el nem hanyagolható és jelentésteli technikai adatokat: papírtípus, nyersanyag, pontos képméret, kópia száma stb. nem közlik. Amely adatok hiánya elvben megkérdőjelezi, megkérdőjelezheti a kiállított képek műtárgyi státuszát is, ami természetesen és biztosan nem volt cél.

Ha félretesszük a kicsit ingatag, ad hoc rendezőelvet, a Körmendi - Csák Gyűjteményből válogatott mintegy 160 fotográfiát, 21 jelentős magyar fotográfus munkáit láthatjuk: Balla Demeter, Bánkuti András, Benkő Imre, Féner Tamás, Friedmann Endre, Gulyás Miklós, Hajdú József, Haris László, Hemző Károly, Horváth M. Judit, Horváth Péter, Jokesz Antal, Kerekes Gábor, Korniss Péter, Stalter György, Szebeni András, Szilágyi Lenke, Tímár Péter, Török László, Urbán Tamás, Vékás Magdolna alkotásait. A válogatás reprezentativitásra törekszik és valóban számtalan magyar fotóművészeti remekművet mutat fel. Nyilván, a listából el is lehet venni és hozzá is lehetne tenni alkotókat, attól függően, milyen értelmezési keretben gondolkodunk a magyar fotót illetően. A kiállítás így igazából nem a magyar fotó történetéről szól, hanem egy magyar fotótörténetről (a lehetséges, megíratlan sok közül).

Fáradt, leeresztett, bulvár

Ezt a fotótörténetet pedig érdemes megpróbálni egy kicsit frissebb, mai szemmel nézni: mi az, ami most hat ránk, ami inspirál, megmozgat, kérdéseket tesz fel nekünk, és mi az, ami ugyan jelentős alkotásnak, alkotónak tűnik, de csak fejezet egy régi tankönyvben, amit gyorsan átlapozunk. Poros klasszikus. Könyvespolcon a második, belső sor könyv, takarásban. Amit lehet, hogy továbbajándékozunk. Én továbbajándékoznám Friedmann Endrét, mert az a fajta riport- és/vagy szociofotó, amit ő művelt, és amelynek 1950-es, 1960-as évekbeli reprezentánsait a kiállításon láthatjuk, már a maga korában sem volt izgalmas vagy új vagy mély. Tisztes iparosmunka. Bár a piac szerint ennél azért többet ér, 2008-ban rekord árat, 2,2 milliót adtak egy Friedmann-képért.

Második sorba Török Lászlót, mert a maga korában talán újszerűnek, formabontónak tűnő munkái megfáradtak, leeresztettek, és némileg didaktikusak. Meg unjuk, unom a meztelen nőket, aktot, mint nóvumot vagy fotóművészeti tárgyat. Szebeni András nem volt soha formabontó, de érdekes sem, a fent említett téma nála is jelentős, későbbi munkáiban már bulvár is. Igazából nem értem, miért képez ő fotóművészetet? Erre eddig egyetlen érvet sem találtam. Ahogy Féner Tamás vagy Hemző Károly egyébként kiváló, szakmai szempontból profi, tehetséges, sokszor érdekes, de semmilyen szerzői kézjegyet nem mutató munkáira sem. Horváth Péter is kakukktojás kicsit. Jó-jó, de láttunk már ilyen képeket másoktól, jobbakat. Balla Demeter meg túl eklektikus, néha olyan, mint Weston, néha, mint Rembrandt vagy Soutine, néha, mint Saudek. Nem nagyon látok egyéni kézjegyet, hatásra törekvést annál inkább.

Remek művek

Ennek ellenére feltétlenül érdemes megnézni a kiállítást, mert nem poros a képek, alkotók java. Van mit nézni. Számomra a 20. századi magyar fotográfia egyik legnagyobb, legkövetkezetesebb, legtisztább és legsúlyosabb fényű életműve Kerekes Gáboré. Korai korszakának jó pár remekművét láthatjuk itt, többek között a Május 1. (1984) vagy a Hal (1980) címűt. Újra megcsodálhatóak Korniss Péter a magyar fotó történetében kimagasló jelentőségű és tökéletes remekműve A vendégmunkás (1988) című fényképregényének fotói. Haris László korszakalkotó és most is izgalmas munkái, a Szembesítés (1973), Nagyítás I-IV (1973), 1975.VI.5.(II) (1975). Képek Stalter György és Horváth M. Judit megindító, mély, pontos, megkerülhetetlen jelentőségű könyvéből, a Más Világból (1998), amelynek aktualitása és frissessége nem múlik.

A magyar experimentális fotográfia talán legfontosabb alakjának, Jokesz Antalnak sok jelentős és most is inspiráló, erős sorozata látható a falakon. Szilágyi Lenkének talán legtökéletesebb könyvéből a Látókép megállóhelyből (1999) láthatók igen fontos, szép és sötét ragyogású fotói. Hajdú József munkái a mára már klasszikus Ipari táj (1994) és Röntgenképek (1998) című sorozataiból, Tímár Péter izgalmas szekvenciái, térkonstrukciói (Szilágyi Sándor), és pár kép ma is erős hatású Gyász (1981-1982) című munkájából, amely az ember útját kíséri végig a haláltól a temetésig. Semmiképpen sem poros Bánkuti András, Benkő Imre, Urbán Tamás erősen valóságközeli, valóságszagú, sokszor drámai, de tárgyias életműve, vagy Vékás Magda változatos és izgalmas kísérletei, Gulyás Miklós száraz, pontos, de nem érzelemmentes szubjektív dokumentarizmusa.

Talán nincs értelme felsorolni mindazok nevét, akik kimaradtak e mostani válogatásból vagy elkerülték a gyűjtemény gyarapítóinak tekintetét, mégis fontos jelezni, a korszakot reprezentálandó nem maradhat ki egy későbbi vagy más koncepciójú válogatásból, merítésből, akár a már kicsit beszáradt, töppedt tortaszeletek helyére több joggal illeszthető Vető János, Hámos Gusztáv, Szerencsés János, Tóth György, Várnagy Tibor, Eperjesi Ágnes, Minyó Szert Károly, Bozsó András, Gerhes Gábor, Szabó Dezső, Drégely Imre, Csontó Lajos, Ujj Zsuzsi, Barta Zsolt Péter stb. munkássága.

És teljesen mindegy, analóg vagy éppen digitális alapú munkája. De ez már egy másik kiállítás lenne, lehetne. Egy másik fotótörténet. Amit szintén csekkolni kellene, és ami szintén csak nagyjából lenne oké, mert ez a dolgok természete. A fotótörténet, akár a jó könyv, folyamatos újraolvasásra, újranézésre vár. Bár előbb nem ártana megírni.

Analóg - 21 magyar fotográfus a 20. századból. Válogatás a Körmendi – Csák Fotógyűjteményből. KOGART Ház, 2013. május 9. – július 7.