Hodosy Enikő első önálló kiállítása a Bleu/Kék , olyan, amilyen a címe, tömör, enigmatikus, erős atmoszféjárú munka. Nem különálló képek puszta halmaza, hanem egységes egész. Egyetlen titokzatos hang. Hogy mit mond pontosan, nem értjük, érezzük. Egy tekintet egy hatalmas vörös függöny mögül, egy néma és mégis fenyegető táj. Mintha Lynch egy még el nem készült filmjéből látnánk kockákat.

A Bleu méretét tekintve kamaratárlat, három nagyobb, 103×70cm-es, három 50×76cm-es és pár ennél is kisebb fotó és digitális képkeret alkotja a kiállítást, ami a teret tekintve egy kisebb szobát foglal el, ami a Várfok Galéria Project Roomja. A tárlat kis fizikai méretéhez képest meglepő annak belső, szellemi vagy atomszférikus nagysága, kiterjedése. Hosszan el lehet időzni az egyes képeknél, és a képek összefüggéseinél, illetve az összefüggések hiányánál, talányosságánál.

A képek, bár külön-külön nem mindegyikük narratív szerkezetű, együttesen mégis egyetlen, kihagyásos, filmszerű narratívát alkotnak. Mintha egy filmből látnánk kockákat, mégpedig egy erőteljes David Lynch hatást mutatóból, illetve ami kreatívan használja fel a rendező filmes eszközeit.  A Bleu mintha egy sötét és nyomasztó történetet próbálna elmesélni, megmutatni, anélkül, hogy bármi direkt szörnyűséget, borzalmat ábrázolna.

Szinte Lynch idézet a nagy, vörös függöny, a hajszálvékony rés és mögötte a csak sejthető alak, aki minket néz. A vakuval megvilágított minimalista stílusú ház mintha Fred Madison háza lenne a Lost Highwayből. Ugyanolyan rettegést és fenyegetést hordoz az a sejtelem, hogy valaki megfigyeli azt és magányos lakóját vagy lakóit. Az ágyán magányosan és meztelenül fekvő férfit, vagy a függöny mögött álló nőt(?), aki talán egy másik képkockán már menekül a házból, ugyancsak meztelenül. Adott esetben természetesen a fotós a fenyegetés, a fényképezőgép az, ami betolakszik, felsérti a látvány szövetét, ami erőszakosan bocsát (vaku)fényt a talán jótékony sötétségbe.

Hodosy képei tömörek, titokzatosak és szépek, jórészt nem próbálják elmagyarázni a történetet, nincs is történet, vagy a szándékot, hanem pár finom eszközzel megteremtenek egy lebegő, mégis kézzelfogható és érezhető hangulatot. Az anyag nem mindenhol egységes, akadnak direktebb és gyengébb képek, pl. a fák között álló, magányos alak, vagy az enyhén széttárt karú, meztelen, átlátszó köpenyes lány, amelyek túlságosan nyíltan és didaktikusan próbálják megteremteni az elidegenedettség nyomasztó hangulatát, vagy felvillantani valami irracionálisan szépet, védtelent, kiszolgáltatottat. De még ezek az önmagukban gyengébb képek is fontos elemei az egész szerkezetnek.

Az anyag természetéből következően igen nehéz mondatokat alkotni a kiállításról, mert a Bleu különösképp nem a verbális szférában vagy a jelentések szintjén működik, szinte csak felsorolni lehetne azt, amit látunk, ha ebből bármi következne. Mert a képeket kell látni. A férfi, fiú száját eltaláló, abban megtörő vízsugár megmagyarázhatatlan szépségét, a sötét szobában fekvő fiút mutató kép csodálatosan festői szemcséit, felbontását, a valószínűleg francia táj félelmetes és izgalmas idegenségét, fa-alakulatait, tájképződését. Kiválóan működik a kék különböző árnyalataiban, fehérben, feketében tartott színvilág és benne az egyetlen, de épp ezért brutálisan erős hatású, adott atmoszférában természetesen a veszélyt, a sebet, vért asszociáló színfolt, a piros függöny.

Hodosy munkája ismert nyelvjátékot játszik, egy már ismert képi nyelven beszél, ami egyrészt a megrendezett fotó Gregory Crewdson-féle változatából leszármazott nyelve, amit oly sokan beszélnek már, aminek fő eleme a majdnem kizárólag éjszakai színtér, magányos, kataton alak, figura, különböző, főként városi helyszíneken, de éjszakai erdő, egyéb táj is lehetséges, és az elidegenedettség, kommunikációképtelenség érzékeltetése stb., továbbá a filmes hagyomány sötét, súlyos atmoszférát teremtő hagyománya, narratívái, jellemzően David Lynch munkáiban kikristályosodó világa.


A Bleu azonban úgy tudja tovább/mondani, pontosabban mixelni a különböző képi nyelveket, mondatokat, hogy azzal valami sajátosat és eredetit alkot meg, mégpedig úgy, ahogy a jó munkák teszik, nem tetten érhetően, nehezen leírhatóan, alig megmagyarázhatóan, és főleg igen pontosan, tömören, gazdaságos eszközökkel.