KUNSZT

Fotó: Tuba Zoltán (Origo)

Helényi Tibor nem tudta, hogy a Robotzsaruhoz, a Hegylakóhoz, a Nyolcadik utas: a halálhoz és főként Csillagok háborúja trilógiához készített magyar plakátjait világszerte csodálják és gyűjtők vadásszák. Alkalmazott grafikusnak lenni a szocializmusban gyakorlatilag azt jelentette számára, hogy nem szóltak bele a munkájába, bár egyszer mégis kifogott rajta a cenzúra. Interjúnkban Helényi rendet vág a képeit övező városi legendákban, harcot vív a horrorfilmért, a propaganda tarifájáról és Malevics lováról mesél, illetve elmondja, hogyan tréfálta meg a Star Wars magyar nézőit. A magyar filmplakátok elfeledett grafikusait bemutató sorozatunk folytatódik.

Önhöz mennyire jutott el, hogy a plakátjait ismerik és sokan szeretik? Ha beírjuk a keresőbe, hogy Star Wars, és plakátokat keresünk, folyamatosan az ön képei köszönnek vissza, nemzetközi oldalakon is, gyűjtők trófeáinak számítanak.

Jé, nem tudtam. Az utóéletét a plakátjaimnak sose követtem, nem gondoltam rájuk később. Ezekről a gyűjtőkról sem hallottam soha.

Helényi Tibor: Csillagok háborúja / A birodalom visszavág

A rajongók körében arról folyik a vita, hogy ön látta-e egyáltalán ezeket a filmeket: olyan lények is szerepelnek a plakátokon, amik a filmben nem.

Persze, láttuk. (nevet) Óriási élmény volt, egy barátomnak a kisfiát elvittem a munkavetítésre, és két hétig ő volt a császár utána az iskolában. Érdekes egyébként, hogy a mozik előtt annak idején voltak ezek a nagy panelek, amelyre ráfestettek részleteket a filmből vagy a plakátból. Na most pont ezt, a filmben nem szereplő figurát festették fel, amikor a Csillagok háborúját bemutatták. Mindenki azt hitte, hogy látja majd a filmben. Nagyon jót szórakoztam ezen.

A filmet egyszer látták és után emlékezetből készítették a plakátokat?

Voltak standfotók, azokat meg lehetett nézni, kérni is lehetett belőlük, használtuk őket.

Helényi Tibor minden filmplakátját festette eredetileg, részlet a Csillagok háborújából 
Fotó: Tuba Zoltán (Origo)

A Csillagok háborúja plakátján mennyit dolgozott?

Egy hetet.

Van egy másik városi legenda is, amely szerint az első Csillagok háborúja-plakátot eredetileg nem ön készítette, merthogy volt egy másik is, Felvidéki Andrásé. Később aztán önt kérték fel az egész trilógiához, és az elsőt is újracsinálta.

Pedig én készítettem az elsőt is. Annyi történt, hogy mindkettőnket behívtak a vetítésre (a plakátgrafikusok versenyeztetéséről előző interjúnkban olvashat bővebben). Ez egy nagy marhaság volt, mert mi nagyon jóban voltunk egyébként is, nem értettük, miért kellett volna egymással küzdenünk. Végül az lett a vége, hogy úgy döntöttek, hogy mehet mindkét plakát. Ennyi a történet, nem több.

Felvidéki András: Csillagok háborúja

Tehát akkor volt egy időszak, amikor a magyar városok utcáin kétféle Csillagok háborúja-plakát volt a falakon?

Igen. Erre nem nagyon volt példa egyébként sem korábban, sem később.

Darvas Árpád tavaly arról beszélt nekünk, hogy alkalmazott grafikusnak lenni a hatvanas és hetvenes években a második legjobb munka volt Magyarországon az orvos után. Ez a nyolcvanas években is így volt még?

Abszolút. Az ember otthon ült, senki nem kérdezte, hogy mit csinál, hogyan csinál, a lényeg az volt, hogy meglegyen a plakát. 1975-76-ban négyezer forint volt egy plakát ára. Létezett az Állami Lektorátus, amely elvileg esztétikai felügyeletet gyakorolt és megállapította a tarifákat. A plakáté akkor maximum négyezer lehetett.

Helényi Tibor: A domb / Maraton életre-halálra

Mit tudott abból venni?

Azt nem tudom, de akkor az átlagkereset 2500-3000 forint volt. Ebből a szempontból ez nagyon jó munka volt, de azért azt hozzátenném, hogy ahhoz, hogy az ember 3-4 nap alatt el tudjon készíteni egy ilyen plakátot, ahhoz 10-15 év munkája kellett előtte.

Propagandaplakátokat nem készített soha?

Voltak az úgynevezett csíkplakátok, akár május egyre, akár november hétre, általában a kirakatokban használták fel ezeket, "éljen május elseje", ehhez hasonló, főleg szöveges munkák voltak. Az tényleg a pénzkereseti része volt, és megalázó is volt.

Mennyit kapott egy ilyenért?

Az árkategórián belül nem volt különbség egy zseniális és egy ócska plakát, egy kulturális és egy propagandaplakát között. Ugyanannyiba került. Eleinte a piac abszolút nem befolyásolta az árakat. Az, hogy egy plakát milyen minőségű volt, az kizárólag azon múlott, hogy az ember önmagával szemben milyen elvárásokat támasztott. Nem szóltak bele semmibe. Csak a magyar filmeknél: ott a rendező keményen beleszólt a plakátba. Ott gyakorlatilag ő döntött.

Helényi Tibor: Dübörgő csend / Macbeth

A nyolcvanas évekre ez a rendszer hogyan változott meg?

A nyolcvanas években én már főleg magazincímlapokat készítettem, az 20, 30 vagy 50 ezer is lehetett. Akkor az ember már annyit kért, amit épp akkor hajlandók voltak kifizetni egy címlapért. A magánkiadók már önmaguk gazdálkodtak, nem volt egy merev állami rendszer, mint korábban, amely maximalizálta az árat. Úgy nézett ki egy grafikus élete, hogy várta a megrendelést. Amikor volt megrendelése, akkor volt munkája, amikor nem volt megrendelése, akkor nem volt. 1976-ban kezdtem el csinálni az Interpress Magazint. Felváltva csináltuk a számokat Kemény Gyurival, ami azt jelentette, hogy kéthavonta, akár esett, akár fújt, meg kellett tervezni a lapot, nagy lapokon vázoltuk fel a szöveg és képek arányát, nem volt akkoriban kompjúter. És mivel nekem akkor minden második hónapban jött ez a munka, teljesen áttérhettem a festészetre. Akkor már nem jelentett egzisztenciális problémát a plakátrendelés, ha jött, jött, ha nem, nem. Több időm maradt festeni. 1978-ban nyílt az első önálló kiállítás a festményeimmel. Nem akartam, hogy bárki megmondja, hogy mit csináljak. És az Interpress Magazin erre lehetőséget teremtett. Ilyen egyszerű.

Fotó: Tuba Zoltán (Origo)

Szerette a munkáját?

Nagyon jó munka volt, bár ezt nagyon kevesen hiszik el. Az ember elolvasta a kéziratokat, elmeditált rajtuk, és designeri munkát végzett. Volt egy cikk Rettegett Ivánról, aztán egy másik Gibraltárról, egy harmadik a tengerek élővilágáról, és mindegyikhez más betűtípus, más tipográfia és kinézet kellett. Nem egyenfolyóirat volt, minden cikket külön meg kellett tervezni.

Nem szóltak bele abba, amit csinált?

Nem, nagyon liberális volt az egész.

Helényi Tibor kiállítási plakátai, jobbra a saját, 1982-ben nyílt Testmás című kiállítása

A nyolcvanas évektől kezdve egyre több amerikai film jött be. Ez egy grafikus számára érzékelhető változás volt, illetve új élményt jelentett?

A Polanski-féle Macbeth nagy élmény volt, a Csillagok háborúja és az Alien is nagy élmény volt. Az a helyzet, hogy bár most nagyon jól jönne azt mondani, hogy szovjet filmnek eleve nem akartam plakátot csinálni, de eleinte a véletlen hozta úgy, hogy én nem kaptam szovjet filmet.

Mégis úgy tűnik, hogy az átlagosnál több sci-finek készített plakátot.

Volt egy fiatalember, akit ma art directornak hívnának, aki tudomásul vette, hogy engem ez érdekel. Volt olyan, hogy csak engem hívtak be egy sci-fihez, nem kellett versenyeznem érte. Aztán már azt is mondhattam, hogy a szovjet filmekhez ne is hívjatok, mert én olyat nem tudok csinálni.

Néz ma még plakátokat az utcán vagy bárhol?

Nemigen van, nincs mit nézni. 1988 óta nem csinálok plakátokat.

Melyik volt az utolsó plakát, amit készített?

A Robotzsaru, 1988-ban.

Helényi Tibor: Harmadik típusú találkozások / Robotzsaru

Gondolom, amikor készítette, még nem tudta, hogy az az utolsó, de azért érezhette a korszak végét. Hogyan élte meg?

Egyszercsak nem jött több felkérés, küldték a Schwarzenegger-filmekhez a diákat és az egyenplakátokat, és csak a szöveget kellett magyarul rátenni. 1993-ig voltam az IPM-nél, törvényszerű volt, hogy az is végetér, mert egy digest volt, olyasmiket dolgozott fel és hozott be más, külföldi magazinokból, amik máshogyan nem jöttek volna be. Na most a rendszerváltással ez nyilván megváltozott. A magazin a csúcson 100-120 ezer példányban fogyott, ez 80 és 85 között volt nagyjából. Hihetetlen népszerűek voltak, el is keltek mind. Abban volt szó először a Gyűrűk uráról, egy rövid cikkben, de megjelent a Szárnyas fejvadász novellája is (Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal?), még a nyolcvanas évek elején. Az egyik kedvenc filmem volt.

Fotó: Tuba Zoltán (Origo)

A rendszerváltás után miből lehetett megélni?

A könyvcímlapok jöttek: volt egy nagy robbanás. Sok kisebb-nagyobb kiadó indult és rájöttek, hogy nem érdemes a borítón spórolni, mert akkor a nyakukon marad a könyv.

Milyen könyveknek készített borítót?

Nem mindre emlékszem, de én csináltam Stephen King Cujo című könyvét, aztán Robin Cooknak az Agy című könyvét, ez elment 250 ezer példányban, aztán még 50 ezret utánanyomtak. Illetve volt egy könyv, ami Korbács címmel jelent meg (Clive Barker: Korbács), annak is én csináltam a borítóját, azt is nagyon szerettem, jó könyv volt.

Az ön művészetével kapcsolatban meg szokták említeni a manierizmust; plakátjai akkor is felismerhetők, ha nincsenek szignózva. Ugyanakkor a filmeknél van egy előkép, amihez igazodni kell. Hogyan egyeztette ezt a kettőt össze? A nyolcadik utas: a halál plakátja szinte metafizikus távlatokat nyit.

Az egy alkalmazott műfaj, ez igaz. Nyilván azt is csinálhattam volna, hogy fogok három képet a filmből és azokat rakom a plakátra. Talán kicsit sokat lát bele abba a plakátba, de az tény, hogy a magam módján próbáltam kifejezni a film gondolatiságát, hangulatát, világát. Amikor festek vagy csinálok egy képet, mindig van egy előképem, ami nem annyi, hogy lefestek egy virágot, egy tájat, vagy csinálok egy portrét - hanem egy kifejeznivaló. Az ábrázolásmódban benne van az, hogy az ember mit gondol a világról, és csak azután jön létre egy kép. Az a figura, ami a plakáton van, nincs is a filmben. Az Alien nagyon tetszett nekem.

Mi fogta meg benne a legjobban?

Megmondom. Amikor leszállt az űrhajó, ahogy a talpa leért a talajra és összeroppantott egy követ, amitől rugózott egyet. Ilyet sci-fiben korábban nem láttam. A hitelességnek ezt a látszatát. Az Alien plakátjánál érdekesség egyébként, hogy az egy külön harc volt, hogy rá lehessen írni, hogy „horrorfilm”.

Miért?

Röhejesen hangzik, de nem akarták kiírni. Mit tudom én, miért.

Önnek miért volt fontos, hogy rá legyen írva, hogy horrorfilm?

Hát mert az volt. Ebben az országban sajnos a dolgokat nem nevezik a nevén. Ha valamire ráírjuk, hogy zöld, akkor az legyen zöld. A Kádár mondta ugye, hogy a krumplileves legyen krumplileves. Nagy közhely, de igaz. Végül nem engedték ráírni, az eredeti terven ott, ahol most az "Idegen" olvasható, az állt, hogy "horror".

Fotó: Tuba Zoltán (Origo)

1986-ban volt egy nagy magyar plakáttörténeti kiállítás a Műcsarnokban, ott szerepelt több munkája, pl. a Klee-plakátja, a Macbeth, a Csillagok háborújából az első rész, összesen talán 6-8 plakátja; egy plakáttörténeti könyvben viszont kizárólag kiállítási plakátai. Érdekelte, hogy mások hogyan értékelik a műveit? Érezte, hogy bizonyos munkáit, pl. a sci-fiket alsóbbrendűnek könyvelték el művészeti körökben?

Sosem érdekelt.

Az sem, hogy például Lengyelországban sokkal többre értékelik a plakátokat, gyorsabban kanonizálták, elismerték, archiválták, míg itthon lerohadtak a falakról?

Egyrészt nem foglalkoztunk ezzel, másrészt amikor elkezdtem rendszeresen festeni, onnantól fogva már nem is érdekelt. Életem egyik legjobb plakátját például nem fogadták el a varsói biennálén, ez volt az első Paul Klee-kiállításhoz készült plakát.

Helényi Tibor plakátja a Műcsarnok Paul Klee-kiállításához

Ami a festészetben érdekelte, az a plakátjain is megjelent. Érdemes egymás mellé tenni a Barbár Geometriát és mondjuk az Excaliburt és a Ben Hurt. Ráadásul minden plakátját eredetileg festette. 

Persze, az igény hasonló, de a cél és a használati érték más. De valóban, van egy oda-vissza hatás. Az Excalibur plakátján is ott vannak a naturális testrészek, a képregényszerű gesztusok, simára lefestett mezők, ami aztán a Barbár geometriában is nagyon fontos. Szerettem keverni a műfajokat, a fotórealizmust, a gesztusfestészetet, a képregényeket, a sima felületeket.

Helényi Tibor: Ben Hur / Excalibur

Az IPM-ben viszonylag gyakran jelentek meg Boris Vallejo-képek. Az ő népszerűségéhez hogy viszonyult?

Jók voltak. De sokkal jobb volt nála Frank Frazetta. Ő képregényrajzolóként kezdte, aztán volt egy rajzfilmje is. Neki a stílusa sokkal nyersebb volt, ő nem vált annyira népszerűvé.

Miért vonzódik ennyire a lovakhoz és az emberalakokhoz?

Nem tudom, emberek vagyunk. (nevet)

Igen, de valaki kockákat fest, valaki meg portrékat.

Mindig gyűlöltem a kockológiát. Dögunalom. Dögunalom.

Malevics is?

Az más. Én arra gondolok, hogy amikor elkezd az ember rajzolni, akkor eléraknak egy kockát, és azt le kell rajzolni. Jaj. Malevics egészen más. Van egyébként egy életnagyságú képem, az a címe, hogy Malevics lova. De most darabokban van.

Helényi Tibor: Hegylakó / Földrengés Tokióban

A Hegylakó plakátjáról milyen emlékei vannak?

Érdekes, erről később leszedték a feliratot és szerepelt egy naptárban. Ezt három nap alatt festettem, gyorsan kellett. Nagyon szerettem, azért tettem rá a gonoszt, az mindig látványosabb a jónál.

Min dolgozik jelenleg?

Az a címe a sorozatnak, hogy Frankenstein a Colosseumban. Több darabból van összerakva a kép, ezért Frankenstein. Hasonló figurák vannak rajta, mint a Hegylakón, de lecsupaszítva, attribútumok, sisak, ilyen vagy olyan kard nélkül, csupaszon. Nagy önuralmat kíván, mert olyan jópofa sisakokat lehetne rájuk csinálni. Nincs személyiségük, arcuk sincs.

Puskár Krisztián, Várkonyi Ádám

Helényi Tibor (fotó: Tuba Zoltán, Origo)