KUNSZT

Alejandro Jodorowsky

Ha Alejandro Jodorowsky teljes filmes munkásságát, zavarba ejtő esztétikáját, illetve szuggesztív-karizmatikus személyiségét egyetlen szóba sűríthetnénk, a megosztó lenne az. Amíg az underground filmes passzázs korszakos guruját, hipnotikus tekintetű messiását tiszteli a személyében, és úgy tízévente újra felfedezi magának, addig a profanizált álomgyár rendre hajigálja vissza az önjelölt látnok kozmikus távlatú vízióit, forgatókönyv-tervezeteit közel negyven esztendeje. Utóbbi esetekben az untig ismert financiális szempontokhoz gyakorta olyan kritikai felhangok is társulnak, melyek szerint Jodorowsky és a szemfényvesztés elválaszthatatlan kebelbarátok.

A harmadik, és egyben a legnagyobb csoportba azok tartoznak, akiknek lövésük sincsen Jodorowsky filmművészetéről.

A 2013-ban, Cannes-ban bemutatott Jodorowsky’s Dune című dokumentumfilm a viszontagságos életmű koronájának szánt, ám soha el nem készült Dűne-adaptáció történetét járja körbe közel negyven év hallgatás után. A filmet (több alkotása mellett) január 2. és 4. között háromszor vetítik le a Magyarhangya által szerevezett, Átrium moziban tartott Jodorowsky-maraton során. Mi egy korábbi vetítésen néztük meg.

A chilei születésű, ám Mexikóban és Franciaországban alkotó Jodorowsky számos művészeti ágban megfordult már, mire első teljes értékű nagyjátékfilmjét megrendezhette (Fando y Lis, 1968). A számtalan hatás és zsáner közül a performativitás, a szürrealizmus, az expresszív reprezentáció, illetve az avantgárd bizonyul tartósnak. Filmművészetének első, valóban jelentős alkotása, A vakond (El topo, 1970) már előrevetíti Jodorowsky különösen sűrű és rétegzett, egyszerre mélylélektani és hallucinatív ars poeticáját. A vakond valamiféle mozgóképes Jákob lajtorjája, metafizikai acid western, vérgőzös egotrip, midnight movie, Kelet és Nyugat mákonyos szintézise. Ezzel a filmjével Jodorowsky bekerül kora popkulturális és kvázi-spirituális diskurzusába, egyfajta egzotikus ikonként tiszteli őt a trapézgatyás New York-i művészslepp.

El topo

Ilyen zavaros vizeken evickélve nem csoda, hogy John Lennon és Yoko Ono kalapozzák neki össze a következő mozgóképes látomásához szükséges 1,5 millió dollárt. A szent hegy (The Holy Mountain) 1973-ban jelenik meg, maga a totális hallucináció, a feketeöves reveláció, valamilyen ismeretlen, vagy kihalt nyelven kódolt LSD-magyarázat. Kontemplatív képszerkesztés, szétfröccsenő allúziók és allegóriák, egyszerre buja és ortodox szimbolika, eretnek ikonográfia jellemzik. Luis Buñuel a sejtelmesen intim foxtrottot járó Kenneth Anger vállára hajtja őszes halántékát, miközben a verandáról a tacskó David Lynch leselkedik pipiskedve. A bakot pedig Feldmár András tartja.

The Holy Mountain

„Olyan filmet akarok készíteni, amely úgy hat, mint az LSD. A különbség annyi, hogy ezekhez a filmekhez nem kell bélyeget bevenni. Maguk a képeim hatnak majd úgy” – mondja Jodorowsky maga.

A szent hegy után szinte minden filmes távlat megnyílik Jodorowsky előtt. Legalábbis ő így hiszi. Párizsba hívja az akkor még tréninggatyás producer, Michel Seydoux. Olyan ajánlatot tesz, amit Jodorowsky nem tud visszautasítani: olyan filmet rendezhet, amilyet csak óhajt.

Ezzel kezdetét veszi a 39 éve tartó odüsszeia, amelynek utolsó fejezete maga a szóban forgó dokumentumfilm. Ez lesz Jodorowsky személyes kálváriája és életének fűszere is egyben. Úgy dönt, filmre viszi Frank Herbert science fantasy opusát, a Dűnét.

Eddig pusztán annyit lehetett tudni Jodorowsky nagy ügyéről, amennyit a mester különböző csatornákon keresztül megszellőztetett, illetve amennyit a filmes szubkultúra az évtizedek folyamán kikotyogott magából. Jodorowsky olyan grandiózus alkotást kívánt életre kelteni, amely az utolsó fázisban végül nem képviselt kellő piaci súlyt a finanszírozók megítélése szerint. Mene, mene, tekel, ufarszin. Ám a sors végül is úgy hozza, hogy Frank Pavich 2011-ben lehetőséget kap, hogy a maga teljességében rángassa le a leplet a Jodorowsky-féle Dűne-adaptáció köré szerveződő évtizedes hallgatásról. Ez lesz a Jodorowsky’s Dune.

A Jodorowsky's Dune plakátja

Érdemes azonban néhény szót ejtenünk magáról a Dűnéről is. Frank Herbert 1965 és 1985 között a ciklus összesen hat kötetét jelentette meg. Halála után fia, Brian Herbert, illetve írótársa, Kevin J. Anderson, ugyan szűkösebb tehetséggel, de továbbviszik az atyai örökséget. A Dűne-univerzum végeláthatatlan folyammá dagad. Hozzátartozik mindehhez a korpusznak valamiféle furcsa belső ellenállása a filmes adaptációval szemben. David Lynch 1984-ben ugyan leforgatja a maga Dűne-vízióját, azonban ezt később pályája legszerencsétlenebb produkciójának titulálja. Olyannyira, hogy az IMDb-n is sokáig pusztán egy fiktív alteregója alatt jegyezteti a filmet. (Nem nyeri el Jodorowsky tetszését sem, aki csak fia, Brontis unszolására hajlandó azt megtekinteni. Bár írható ez a keserűség margójára is akár.) Készül még ezen felül 2000-ben egy közepesen felejthető minisorozat, mely az első három könyvet tematizálja.

Dűne, 1984

Egyrészt tehát a Dűne sem adja könnyen magát, és a kivételes képzelőerővel megáldott rendezők is rendre elvéreznek oltárán. Másrészt egy ennél sokkal elvontabb, ám nagyon is kortárs esztétikai jelenségre mutat rá, arra, hogy egyes kulturális produktumok önálló életet élnek függetlenül bárminemű szerzői kényszertől és autoritástól. Ebben az esetben ez pont, hogy nem az ún. posztmodern intertextualitáshoz vezet, hanem a korpusz olyan önelvű, önjáró működéséhez, amely leráz magáról mindennemű mozgóképes reprezentációs kényszert.

A Dűne pont attól válik különösen izgalmassá, hogy az irodalomból indulva egy olyan kollektív mítosszá lényegül át, amely valamiképp a matéria és az immatéria között félúton lebeg. És pont ettől nagyszerű a Jodorowsky-féle adaptáció is, amely létezés előtti, élőhalott állapotában, önmaga sugalmazása által folytonosan tágítja a sci-fi kultúra kollektív értékkészletét. Úgy képes generációs hatást kifejteni, hogy pusztán fiktív státusszal rendelkezik. Ilyen értelemben ez a Dűne-adaptáció végső soron nem is igényli a dokumentarista reprezentációt, hiszen eredetisége valahol pont ebben a szürreális, hibrid identitásban gyökerezik.

Vagyis mégiscsak igényli. De ez már csak a film megtekintése után/közben derül ki igazán. Ugyanis hallatlanul izgalmas és látványos alkotás, amelynek valódi nagysága abban áll, hogy emberi, megragadható közelségbe helyezi, már-már materializálja Jodorowsky vízióját.

Alejandro Jodorowsky Dűnéjének plakátterve

Pavich pontról pontra rekonstruálja a múlt eseményeit, végigkövethetjük a közel negyven éves folyamatot a kezdeti ötlettől az események alakulásán át egészen a jelenkori reflexiókig. Ám a Jodorowsky’s Dune nem elsősorban azért hatásos, mert új információk özönével tartja sakkban az egyszeri nézőt. Aki képben van, már amúgy is eleget olvashatott a Dűne körüli mizériáról. Azok számára pedig, akiknek mindez ismeretlen terület, nem kívánhatom a sztori levadászását. Mindenesetre kellően mellbevágó, hogy Jodorowsky választása úgy esett a könyvre, hogy még csak nem is olvasta.

„Számomra a Dűne Isten megtestesülése. Valami szentséges, szabad dolgot kívántam létrehozni, ami új távlatokat nyit meg. Kitárja a tudatot!” – lényegében ennyiben ragadható meg Jodorowsky koncepciója.

Kezdetét veszi a fenséges trip, amely mintha a Dűne-mitológia valamiféle műhatárokon túlmutató tágítása, túláradása lenne. Mintha Jodorowsky szürreális árnyéka nem pusztán a regény adaptációs munkálataira, hanem a konkrét dokumentumfilmre is ránehezedne. Szinte uralkodik felette. Olyan érzésünk támad, hogy valamiféle bonyolult fantazmagória, fikció a fikció keretein kívül. Jodorowsky maga a médium, egy félig áteresztő hártya. A hagyományos Dűne-mitológiát saját képzeletanyagán keresztül kívánja láthatóvá tenni. Kompromisszumoktól mentesen. Nem tipikus filmes reprezentációra, fordításra, hanem sokkal inkább határozott domesztikálásra, a mítosz újragondolására törekszik. Így lehetséges, hogy tolmácsolásában Leto Arteidres egy kasztrált eunuch, fia, Paul pedig egy csepp vére által, a krisztusi szeplőtelen fogantatáshoz hasonlóan születik meg. A rendező amúgy saját szerepét is egy nászéjszaka bujálkodásával állítja párhuzamba: „Erőszakot kell tenni. De azt a legnagyobb szeretettel.” E nászon egyesül Jodorowsky privát és a Dűne herberti mitológiája.

A Jodorowsky's Dune előzetese

Mivel a Jodorowsky-féle Dűne-univerzum olyan komplexitást mutatott, hogy a korabeli stúdiótechnológia szintjén lehetetlennek tűnt a kódolása, a direktor merészen csavart egyet a dolgon. Olyan forgatókönyvet álmodott meg, amely szöveg helyett képekkel operál. Minden egyes beállítás egy rajz, egy állókép. Mint egy hömpölygő képregény. Szükség volt mindehhez valakire, aki ezt a víziószerű narratívát képfázisokba tudja ültetni. Pictura est laicorum literatura. Így bukkant rá Jodorowsky a francia Moebiusra.

A dokumentumfilm tobzódik az autentikus illusztrációk szerepeltetésében, illetve számos alkalommal enged betekintést a Dűne szinte biblikus képregény-örvényébe. De az igazán nagy truváj az, amikor e skiccek rajzfilmtextúrákba sorakoznak, kockáról kockára, filmszerűen pörögnek. Ha csak kis időkre is, de mozdulni látszik a gondolat. Ha csupán a nyers forma frankeinsteini tánca is, ördögien csábos egy szellemidézés. Egy nem létező, tetszhalott film szimulációja.

Moebius a Dűnéről

Alejandro Jodorowsky nem ismeri a lehetetlent. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az impozáns, szinte bénítóan ható koprodukciós lista. Harkonnen báró szerepét örömmel vállalta magára Orson Welles némi gasztronómiai korrumpálás után: kedvenc éttermében Jodorowsky öröklétig tartó ingyen kosztot helyezett számára kilátásba. Mick Jagger és Alain Delon is szerepeltek volna. Magában a produkciós munkálatokban H. R. Giger, Chris Foss, Dan O’Bannon és a Pink Floyd vállalt volna központi szerepet.

De a legnagyobb idol a skálán maga Salvador Dalí. Ám Dalí nem adta olcsón magát. Naponként százezer dollárra taksálta saját gázsiját. Majd némi pszichológiai alkudozás után egy párizsi étterem asztalánál terpeszkedve a következő dialógus zajlott le a két szürrealista fantazma között: „A harmincas években Picasso barátommal gyakorta autóztunk ki a spanyol tengerpartra. Ott aztán rendre találtunk egy karórát a homokban rejtőzve. Nos, tehát szokott-e Ön is a mexikói tengerpart homokjában órákra lelni?” Jodorowsky tömören reagált: „Nem, egyszer sem bukkantam órákra a homokban, viszont annál többet elveszítettem!” Dalí elvállalta a szerepet.

Pavich sikerrel próbál minél több közreműködőt megszólaltatni, minél több szempontot felvonultatni, ám az igazi vonalvezető maga Alejandro Jodorowsky. Mert nem csak saját Dűne-adaptációját járja át furcsa attitűdje, hanem magát a teljes alkotófolyamatot is. A világ, amit Jodorowsky maga körül teremt, a mód, ahogyan a közreműködőket válogatja, szinte még szürreálisabb, mint a mű belső valósága. Mintha a megragadható fizikai valóságot is Jodorowsky szubjektív berendezkedése, szuggesztív személyisége szabályozná. Ugyan megmarad a dokumentumfilm klasszikus, racionalizált, narratív tagolása, valójában az egész alkotáson a fikció uralkodik.

Fanart a Jodorowsky-féle Dűnéhez

Alejandro Jodorowsky Dűne-adaptációjának tervét bármely amerikai stúdióba vitték, vagy a költségekre, vagy a mű 10-12 órás hosszára, vagy magára a rendezőre mutogatva csípőből elutasították a forgatókönyvet. Ennek eredményeként kialakul egy újabb terület, ahol a tetszhalott alkotás a kortárs mozgóképes szférával folytat élénk dialógust. Az elkészült tervek: díszletek és jelmezek végeláthatatlan vándorlásba fognak. Giger díszletterveinek egy része az Alien epizódjaiban bukkan újra fel, legutóbb pedig egyesek szerint a Prometheusban találhattunk a Dűnéből származó designelemeket. Jodorowsky még tovább megy, a Star Warstól a Flash Gordonig mindenhol replikákat, plágiumokat vizionál. Utóbbi feltevések persze már túlzónak tűnnek.

Mindennek dacára Alejandro Jodorowsky marad, aki volt: az enigmatikus bűvész, a rejtőző, önmagát is örömmel eltüntető illuzionista, sőt maga a félelmesen szuggesztív hieroglifa, aki igazán csak hatásában, ismeretlenül is ismerős toposzai révén van jelen a filmes közbeszédben. Alkotásai saját androgün identitásuk által, önmagukban teszik értelmetlenné a valósat a fantazmagóriától elválasztó határokat. Ezt példázza  Dűne adaptációja is, amely fizikailag meg nem valósult állapotában, két világ mezsgyéjén egyensúlyozva is csak dagasztja e szerteágazó és kontúrozhatatlan mitológia vitorláját.

Kellner Balázs

***

A Jodorowsky-maraton részletes programja az Átrium Film-Színházban:

2014. január 2. csütörtök

16:30 Freak Fusion Cabaret performansz

17:00 Jodorowsky's Dune (2013, 90 perc)

19:00 El Topo/ A vakond (1970, 125 perc)

21:00 Jodorowsky szimpózium

22:00 A Szent Hegy/The Holy Mountain (1973, 114 perc) 

2014. január 3. péntek

16:30 A Szent Hegy / The Holy Mountain 

19:00 The Dance of Reality (2013, 130 perc)

21:00 Radikális performansz

22:00 Jodorowsky's Dune (2013, 90 perc)

2014. január 4. szombat

16:00 Opál Színház & Jodorowsky

17:00 Jodorowsky's Dune

19:00 El Topo/ A vakond

21:30 The Dance of Reality