100 éve született Robert Capa, aki nagyon úgy néz ki, hogy André Kertész mellett, de talán előtt, a leghíresebb magyar származású fotográfus (volt, van, lesz?). Most nem kezdek az untig ismert életrajzi adatok újra felmondásába, hiszem megtalálhatók az interneten, és jó pár könyvben, ami Capáról vagy vele kapcsolatban megjelent. Aki pedig Capa képeire kíváncsi, csak a Nemzeti Múzeumig kell mennie, amely kiváló kiállításról írtam is. A mai napon azonban nem lehet nem írni Capáról, túl kerek az évforduló, túl nagy sztár volt, és túl jók a képei.

Capában az a meglepő, hogy annak ellenére, mekkora sztár, mert az, talán a fotográfiatörténet egyik legnagyobb sztárja, akinek majdnem tökéletes összhangban van élete, művészete és megnyilatkozásai, és mindez izgalmas, fordulatos, jól fogyasztható, jól tálalható, és sok izgalmas, vitatott kérdést vet fel, melyek közül máig megoldatlanok is vannak (valóban meghalt-e az a bizonyos milicista a képen vagy nem?), így igazából folyamatosan lehet vele foglalkozni, tehát ennek ellenére maguk a művek mégsem lettek a túl jól ismertség, használat miatt porosak, kevéssé izgalmasak, mint a kötelező tananyagok az iskolában, amelyeken mindenki igyekszik mihamarabb túljutni, hogy aztán sose kelljen velük találkozni.



Szóval az a meglepő ebben a rocksztárszerű, sármos, gyorsan elégő emberben és műveiben, hogy nem nagyon akar poros klasszikus lenni. Capával kicsit sokat találkozik az ember, amióta hazakerült komoly mennyiségű képe. Néha, sőt majd mindig megelőlegezett komoly unottsággal megyek el az épp aktuális kiállításra, ahol azonban mindig izgalomba jövök a képek kvalitásától. Capát újra lehet nézni, nem fárad el az idővel.



Capának ugyanis majd minden sikerül. Ez az ember tényleg csípőből lőtt, vagy úgy tesz, mintha mindig csípőből lőne, azaz akcióból, nem méricskél, komponál, hanem ott van a sűrűben és teszi a dolgát, gyakran vakon, ahogy a friss hanganyagban elmeséli, ahogy a milicista halálát elbeszélő képet készítette. Az elkészült anyag pedig tömény, életszagú, érzéki, plasztikus.



Ha van ideje komponálni, olyan tökéletesre csiszolt, bámulatos képeket, a halál olyan sűrű, melankolikus csendéleteit alkotja meg, amilyen a német mesterlövész által megölt amerikai katona képe. Egészen döbbenetes és plasztikus a beeső fényben megcsillanó vértócsa halálos véglegessége, drámája és a karosszék formáinak klasszikus és időtlen nyugalma közötti ellentét és/de hasonlóság.



Ha nincs ideje komponálni, akkor Capa tényleg a halál közvetlen közelében jár, és majd mindig ott jár a legjobb képein, amelyek számomra a normandiai partraszálláson készült munkák. A fotók szemcsések, életlenek, bemozdultak, az emberek elúszó, gomolygó sötét foltok, masszák, sem arcok, sem egyéniségek nem kivehetők, magát a háború gépezetét vagy ikonját, jeleit látjuk, és a fenyegetést, harcot és halált. Ha egy pillanatra kimerevedik a kép, mint a normandiai partraszállás azon képén, amikor a katonák éppen a part felé utaznak a nagy fémcsónakban, akkor látjuk az arcokon meztelen rettegést, félelmet, vagy épp a halál árnyékát annak a katonának az arcán a kép jobb szélén, aki csak néz rezzenéstelen és fatalista arccal a kamerába. Néz, mert tudja, már halott.

Nem akartam idézni Capa agyonhasznált mondatát: "Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel", mert már szinte semmitmondó. De mégis, muszáj, mert Capa tényleg elég közel volt, nemcsak a halálhoz, de a legnagyobb pillanatokhoz, amikor nem pusztán egy sztár csodálatos fotóját, kompozícióját látjuk, nem pusztán egy esztétikailag szépen megformált tárgyat, helyzetet, hanem valami döbbenetes emberi jelenlétet, valamit, ami túl van megformáláson, esztétikán, amit nem lehet akarni, készülni rá, nem lehet megtanulni. Várni kell a hívásra és figyelni arra, ami meg akar mutatkozni. Capa ott volt és várt.